2016. október 26., szerda

11. - Napok//1

- Ez így nem mehet tovább nagyon jól tudod, Lexi! – szúrós pillantással jutalmazott az igazgató. – A legjobb diákunk voltál, mi lett veled? 
Nem válaszoltam. Miért is tettem volna? Semmit sem érthet ez a gyáva igazgató, még egy normális figyelmeztetést, elzárást se tud kimondani, mert egy gyáva alak. 
Azt hiszi, hogy ha nem ad az ilyen bűnösöknek semmit mindent megold, ad még egy esélyt arra, hogy jó utra térjenek. De mindenki csak ott folytatja, ahol abbahagyta, és rá se bagózik, lehet, hogy a fülébe jut, de nem elég tőkös, ahhoz hogy megmondja a magáét… Hogy lehet igazgató egyáltalán? Na jó. 
- Szóval? – kopogtatta meg az asztalt, hogy rá figyeljek, és ne csak bambuljak. 
Rámeredek, és mély levegőt veszek majd megforgatom a szemeimet. 
Sose értettem, hogy miért olyan „menők” ezek a beszélgetések a filmekben az igazgatóval, egyik szigorú, másik elbohockodja az egészet. Ez meg egy gyáva alak. De most már megértettem. Attól, hogy az igazgatói irodába kerültél: megmondtad a magadét; visszaszóltál a tanárnak, mert állandóan piszkál téged; megvertél valakit, mert megérdemelte. Azt nem tagadom, hogy nincsenek olyan dolgok, amiben az ember nem lenne hibás, de sokszor előfordul az előbbi, főképp ebben az iskolában. 
Az eddig történtek egyszerűen megtörténtek, mintha újra egy naiv kislány kerített volna hatalmába. Tuckerrel való kocsikázás, Emily megérkezése, a veszekedés mamával, egyszóban minden.

Az élet már csak ilyen, és ez még csak nem is minden.  Rengeteg dolog történik, amiről nem is gondolnánk, hogy megtörténik, vagy van ilyen a világon. Néha megszöknénk inne, erről a világról. Pénzt kapok ingyen, amit se-perc alatt elköltök, mert ez tesz boldoggá. A vásárlás, olyan, mint másoknak az olvasás, alvás, írás, főzés…  Persze vannak kivételek: például: a piszkálódás, szívatás… Lehet, hogy a piszkálónak jól esik, de a piszkáltnak már kevésbé, sőt ki tudja meddig fajulhat a dolog. Ez egy kicsit morbid, negatív boldogság.

„ – Szóval akkor, hogy is volt? – kérdezi Tucker rám pillantva a füzetéből.
Egyszerűen imádom a matematikát, de komolyan. Szeretek összeadni, kivonni, szorozni, osztani, mindent, ami matek. Nem tudom miért.
De most valahogyan tényleg eldurrant az agyam, nem vagyok képes befogadni több szabályt, elég volt mára.  Fáj a fejem hiába masszírozom.
Talán az a baj, hogy ne mmatekal kezdtük, mert akkor talán sikerülne még lenyomnom a többit is, és le is lenne tudva az egész.
Mérgesen nézek rá, erre elneveti magát majd hanyat veti magát az ágyán. Tarkója alá teszi a két kezét, és a plafonra bámul. Igen, tudom, árdekes dolog látható ott.
- Gondolkodtam.
- Na az már nem jó! – fekszek mellé, csak az arcomat fodítom felé. Egy árnyalattal sötétebb a bőrszíne, mint szokott lenni, de így is eléggé jól néz ki.
Pislog párat, rám néz majd újra vissza.
- Pedig ez jó dolog. – mondja.
Neki mindig több esze volt, mint nekem.
- Miért?
- A tanulásról van szó…
Felsóhajtok.
- Elegem van már a tanulásbl! – lázadok fel hirtelen.
- De fontos! – néz a szemembe majd megfogja a testem mellett pihent kezemet.
- Tudom. – Újabb sóhaj.
Mindenki folyton a tanulással jön, tisztában vagyok vele, de már unom, hogy állandóan a számba rágják. Elég egyszer elmondani, nem kell egy nap kismilliószor a képembe üvölteni. Emberi lány vagyok, a tudtommal, és fel tudom fogni először is.
- Szóval leérettségizem, és utána elmegyek valami jó főiskolára… - megszorítja a kezemet. – Csak remélem lesz rá pénzünk, vagy nem tudom, hogy hogyan lesz. Keresek munkát! Igen, munkát! - mosolyodik el a megoldásán.
- Pénzbe kerül? - dermedek meg egy pillanatra.
Ezt nem is tudtam.
-Persze! Nem tudtad? - nevet fel. Rosszul esik, hogy kinevet, amit meg is lát az arcomon. - Bocsi, nem akartalak megbántani! - puszilja meg az arcom. - Csak olyan kis butuskának tűntél! - simítja meg a hajamat.
-Én nem vagyok buta! - durcizom be, és összefonom magam előtt a karjaimat.
Hogy állíthat rólam ilyesmit?! Egyik legjobb tanuló vagyok a gimiben, ő meg "butuskának" hív itt...
- Nem vagy az! - csipkedi meg az arcomat, mint a mamám. Fú, de utálom ezt. Erősen visszacsipek neki úgyanott mire feljajdul , és az arcát kezdi dörzsölgetni.
- Aú! Ez fájt! Én nem is csináltam ilyen erősen! – csíp bele a karomba.
Fisszacsípek.
- Ó, dehogynem!
- Lexi, fejezd be! – kiállt rám.
- Te kezted! – emelem a magasba a kezeimet védekezésképpen.
- Te meg folytattad! – mutatott rám.
- Ez szokás nem? – kérdezem inkább magamtól, mint tőle.
- Jó, igen, de durva vagy már! – áll fel az ágyról majd átöleli magát.
- Én?! Te vagy a durva!
Én nem tudom mivan ezekkel a mai fiúkkal… Ennyire nem lehetnek kettyósak.
- Oké, bocsi – veszi a kezébe az arcomat, és csókot lehel a homlokomra mire elpirulok.
- Én bocsi – húzom el a számat.”

Amilyen tökéletesnek látszottunk, olyan elcseszettek voltunk. Elnézést, mondtam már, hogy nem mennek a hasonlatok. Ő volt elcseszett, én legalább is nem, egy bizonyos pontig.
A szülei elválltak, az apukájával úgy ahogy tartja a kapcsolatot. Állandóan egy kis érzékeny újszületett fióka volt, akit ha földbe tipórtak nehezen, de ő erőre kapott, és felállt. Máig érzem, hogy ilyen csak megtanulta nem kimutatni az érzelmeit. Ahogyan én. Talán ez is közös bennünk.
Szóval miután elváltak a szülei, akkor kezdődött ez a nehéz korszak, mint a sötét korszak. Elfelejtődött minden; az apjuk néha telefonált, le kellett mondaniuk a nyaralásokról, a pudingról ami már nem volt nap, mint nap a hűtőben… Egyszóval sok mindenről, ami pénzbe került. Ma már minden pénzbe kerül: lassan még a barátság is.
Mióta megtudtam, hogy a szüleim teljesen eldobtak magamtól úgy éreztem, hogy magamra maradtam, Jeffreyvel. Egy kicsikét máshogy, mint gondolnánk.
Felöltöztem reggel, elindultam suliba, végigküzdöttem az órákat, haza jöttem, kajáltam, és mentem fel az emeletre, vagy éppen buliba készülödtem. Nem foglalkoztam a nagyszüleimmel, ők max mostak, és főztek rám. A pénz amit kaptam, elköltöttem, amire akartam…

**

Tucker karján kidagadnak az erek, ahogyan fel-le mozdítja őket, ütemesen, egymás után, miközben a lábai szorosan egymás mellé préselődnek. Háta megfeszül, ahogy a mozdulatokat csinálja és izzadságcseppek csorognak le a lapockáin.
Minden csaj csorgó nyállal néz rá, még úgy is, hogy az egyik szeme körül kékes-lilás folt próbálkozik eltűnni az arcáról, és minden egyes fekvőtámasznál meghúzódik a fájó karja, ami ugyanúgy színes. Akár egy szivárvány, sok szín nélkül.
Még most se megy ez a hasonlosdi, fogalmam sincs, hogy a könyvek főszereplője, hogyan rakja össze, de majd csak rájövök.
- Szóval – üvölti a tesitanár mire mindannyian összerezzenünk a hirtelen kiáltástól, ami visszhangzani kezd a teremben. Szóval…Szóval…Szóval…
- Így kellene csinálni egy kurva fekvőtámaszt! – folytatja ugyanolyan hangnemben. – És… - csapja össze a tenyerét vigyorogva majd elkezdi összedörzsölni őket. – Szívesen megengedem, hogy csatlakozzatok az egyik sportolonkhoz, Tuckerhez egy kis fekvőtámaszra!
Egy kisujjnyi választ el attól, hogy beszóljak neki, és szembe köpjem.
- Maga rosszabb, mint egy szatír esküszömre mondom! – kiáltja be valaki hátulról, miközben leereszkedünk a suli tornatermének padlójára, és szépen ráragad a kosz a kezemre, amit szívesen lenyalatnék a tanárral, miután felálltam.
- Tanár ez egyáltalán? – hangzik fel egy másik mondat.
Nem. – válaszolok a kérdésre magamban.
- Hogy beszélnek maguk? – ordít a tanár elvörösdött arccal majd belefúj a sípjába.
- Ahogyan maga velünk! – nevetek fel kínomban.
- Addig csinálják, amíg nem mondom, hogy befejezhetik, aki meg mer állni közben, gazdagodhat a remek új jegyével! Remélem nem kell elmondanom, hogy hányast adok…
Hát persze. Helyette esetleg ne rágjam meg az ételt?
Szóval elkezdtük, mit ne mondjak a fiúknak sokkal jobban ment, mint a lányoknak… Igazából ők a női fekvőtámaszért nyavajogtak, mert ők „nők”. Hiába mondják azt, hogy a menstruáció már a felnőttéváláshoz tartózik, de attól lesz valaki felnőtt, ha szembetud nézni és kezeln tudja a dolgokat. Nem ilyen kislányok, akiknek minden második nap más pasijuk van. Én se voltam egy minta lány az elmúlt években, azért mert én is ilyen voltam. Aztán egyszer csak felnyíl az ember szeme.
Feladom kész. Már a földön fetrengek, és nem is bánom, ha beír valamilyen jegyet. Nem érdekel.
- Na mi van Lexi kisasszony, nem bírja a gyűrődést?  - guggol le a tanár mire fejjel lefelé ránézek.
- És maga bírná, drága tanár úr? – vigyorodom el.
- Vajon miért csináltatom ezt veletek? Azért, hogy elfáradjatok? – tippelget inkább magának, mint nekem. Elsétál és tovább nézi a többiek szenvedését.
Megőrítenek a tanárok. Ó, de még mennyire.

***

Könyvek. Papír lapok. Fa. Gyakorlatilag a könyv gyártásnak köszönhetően meg is hallhatunk, ha túl sok fát vágnak ki. Bár ilyen úgyse lesz, mégis kellenek azok a rohadt matek könyvek… Meg gyakorló füzetek! Te jó ég.
- Holnap utánra kérem a matek feladat eredményeit, és nem később! Előbb is fogadom, természetesen, sőt annak nagyon őrülnék, aki hamarabb beadja, és ilyen szorgalmas!
Felteszem a kezemet, hogy felszólítson. Döbbenet ül ki az arcára. Már alig váram, hogy ez eltűnjön és helyette mérges arc váltodjon át.
- Igen, Lexi!
- Természetesen tanárnő, egy óra múlva visszahozom magának a házi feladatot!
- Azt hittem valami értelmeset is akarsz mondani… - fintorodik el, mire gúnyos mosolyra húzodik a szám. – Valakinek valamilyen kérdés, ezzel kapcsolatban? – tekint körbe, de senki nem jelentkezik. – Akkor mára vége is az órának, a mielőbbi viszont látásra!
Megszólal a csengő, és már fogja a cuccát, és el is húz a teremből.
Tuckerre nézek, aki éppen kezdi összeszedni a cuccait. Nem kellne beugornia az emlékeknek, de mindig megjelennek a fejemben…
„- Hé, Lexi! – bőki meg a kezemet Tucker az óra közben.
Felé fordulok. Ez még kilencedikben történt, mikor még szinte minden félelmetes volt… Mára már minden olyan megszokott, mintha haza járnék.
- Igen? – suttogok vissza neki, hogy a tanár meg n hallja, hogy órán beszélgetünk.
- Milyen óránk lesz ez után?”

Megrázom a fejemet. Soha többet nem gondolok ilyesmire, ami vele kapcsolatos. Soha.
Azért ezt még elmondom: ugyanaz az órarendünk.
Most meg én nem tudom, hogy milyen óránk lesz. Szokásosan otthon felejtettem az órarendemet, David már elhúzott a teremből Chrissel együtt… Ha követném a többieket, lehet nem is a terembe mennének, hanem az ebédlőbe, vagy az udvarra. Szóval kénytelen voltam megkísérelni azt, hogy hozzá szóljak. Vagy egyszerűbb lenne, ha inkább mást kérdeznék meg? Ki mást? Lehet, hogy megse mondanák… Mennyiből tartana falhoz szorítani egyet, hogy kicsikarjam belőle?
Nem lehet. Már így is túlmentem a határokon, mégis meg akarom csinálni. Lenne szívem itthagyni az iskolát, csak talán mégse akarom.
Megérintem a vállát mire kíváncsian rám pillant. Dünnyög egyet, és a táskájába kezd el kutakodni. A táska pántja majdnem, hogy leszakadt, de még mindig ezt hordja.
- Milyen óránk lesz? – kérdezem az arca elé hajolva mire vesz egy mély levegőt, és kihúzza a vizes üvegét.
- Találd ki egyedül! - veti oda nekem majd távozna, de elé állok.
- Feltettem egy kérdést, amire te válaszolni fogsz – mondtam nyugodtan, és tagoltan a szavakat.
- Most jelenetet akarsz rendezni mindenki előtt? – suttogja és összehúzott szemöldökkel néz rám.
- Akár – nézek vele farkasszemet.
- Történelem.
- Mi van, ha hazudsz? – bizonytalanodom el.
- Most komolyan? Akkor kérdezz meg olyat, akiben megbízól… - forgatja meg a szemeit majd a vállával meglők, és elmegy mellettem.

*

Néha fáj az igazság. Sőt sokszor, mert mindenkinek vannak érzései, csak nehezen vallják be maguknak, hogy nekik is fáj. Mint például nekem.
Ma szokásosan ugyanannak állítottak be, mint tegnap, vagy akár egy héttel ezelőtt. Egy senki ribancnak, aki csak állandóan mással kavar. Most még hozzátették, hogy mi Markkal járunk. Hát ebben nagyon tévednek. Semmilyen ilyesmi kapcsolatot nem ápolok vele, még egyszeri alkalom se volt közöttünk. Talán csak, mert barátnak tekintsük egymást. Nem vonzódunk egymáshoz még egy alkalomra se.
Erről jut eszembe, hogy Tucker, hogy lehet még szűz, hisz voltak barátnői… Ugyan már, minden tizenéves fiú arra vágyik, hogy megdugjon egy csajt. Ez is biztos egy pletyka. Ennyi erővel mondhatnám azt is, hogy Thomas szűz, bár szerintem senki nem nézné ki belőle.
Mint az iskolában is a többségük tényleg nem hitte el, hogy Tucker nem szűz, vagy éppen arra fájt a foguk, hogy megszerezze valaki a szerszámát egy jó kis éjszakára. Ezeket hallottam mindenütt, de nem különösebben foglalkoztam vele. Végülis Tuckernek tettek jót ezzel, hisz akik elhiszik, és a fiú is belemegy, akkor kedvére dughatja a csajokat, aztán meg az a szöveg terjedne el, hogy „jaj, Tucker olyan jó dug, próbáljátok ki ti is!”. Én nem hajtok erre, és nem is akartam.

Órák után elkaptam Emilyt, szó szerint karon ragadtam mire kiszúrtam a tömegből Kelly gonosz, mégis gúnyos tekintetét.
- Szia! – rezzent össze egy kicsikét, és megigazította a haját.
- Öhm… Hali – próbáltam normálisan kommunikálni.
- Nagyon csúnyákat mondanak rólad… - Csúnyákat? Ki használ ilyet egy ilyen mondatba? – Jó, azt nem tagadom, hogy láttam pár verekedésedet, de nem nézném ki belőled, olyan kis aranyos arcod van.
Majdnem keresztbe álltak a szemeim mikor ezt meghallottam. Aranyos?! Engem mindennek elhordanak, csak pont nem aranyosnak.
- Aranyos?! – kérdeztem vissza, miközben elkezdtünk sétálni az egyik irányba.
- Aha. Nem hinném, hogy ilyesmiket csinálnál… Kelly… - szájára tapasztotta a kezét mire felvontam az egyik szemöldökömet.  – akarom mondani, az egyik lány mondott egyes másdolgokat…
- Kelly, igen – bólintottam, hogy lépjünk túl ezen. Ki más mondta volna neki? Az a csaj, akit megtéptem?
Nyelt egyet majd elvörösödött.
- Ne mond meg neki, hogy véletlenül kikotyogtam a nevét… - húzta el a száját mire megint bólintottam. – Szóval azt mondta, hogy 15 évesen… 15 évesen már kaput volt a szűzességednek… - húzta el a mutató ujját a nyakán mire elnevettem magam. Nagyon aranyosan állt neki ez a mozdulat. – Szóval ez igaz? – pillantott rám reménykedve, hogy ez mind hazugság. Nem is értem, hogy miért nem haragszik rám, vagy egyáltalán miért sétál velem.
- Mit szeretnél hallani? – kérdezek rá.
- Öhm… Az igazságot?
- Az igazság az, hogy ez igaz…
Nem is tudom, hogy miért mondom el neki, miközben semmi köze hozzá, vagy csak azt akarom, hogy megbízzon bennem, és végre legyen egy barátnőm?!
- Ez azért nem néztem volna ki belőled.
- Azok után se, amiket csináltam? – nevettem fel, miközben megláttam elsuhanni mellettünk az autómat.
- Biztos megvoltak rá az okaid… Én se szeretném, ha pletykálnak a hátam mögött. - Köszönöm! – És Tuckerrel mi van? Azokból mennyi igaz?
- Nagyon megy neked a kifaggatás! – nevetek fel.
- Tudom – nevet fel ő is. – Mindig elérem, amit akarok! Addig basztatom őket, amíg ki nem derítem, amit akarok! – gonoszan összedörzsöli a tenyerét, és rám vigyorog.
- Na ezt nem gondoltam volna ki belőled – mosolyodom el.
- Én se gondoltam, hogy aranyosabb vagy, mint gondoltam… Én itt most lekanyaradok, gondolom te mész tovább, nem?
- Igen – bólintok.
- Akkor majd holnap – ölel meg mire nagy nehezen visszaölelek.
Integet majd már kanyarodik is le az utcába. Fogalmam sincs mit gondoljak róla; először kiborult most meg tök jól elbeszélgettünk, és nem is érdekelte Kelly. Vagy csak megjátszotta az egészet, csak hogy kiderítse Kelly az igazságot? Azért volt az a gúnyos mosoly? Kellett nekem bedőlni ennek.

*

Úgy döntöttem, hogy az idegeimet levezetem a bevásárló központban. Igen, elmentem vásárolni, hogy jobb kedvem legyen. Nem érdekelt, hogy kikapok, volt elég bajom is, és ilyenkor jó ha nem gondolok rájuk, csak később. Majd akkor lesz valami.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése