Első fejezet

Csak én lehettem, azaz ember, aki megbetegedett a szünet előtt pár héttel. Bármennyire is rossz volt kimondanom, de még a suliból volt pár hét, de már így is úgy tűzött a nap, mintha augusztus közepe lett volna.

Hiába nincs teljesen „szabadság”, azért jó volt a haverokkal hülyülni a suliban. A tanulás jelen pillanatban nem ment a legfényesebben. Előfordulhatott, hogy nem mindent írtam le az órákon, pedig általában szoktam figyelni. Jó, valamennyire. Mondjuk, hogy körülbelül hármas tanuló vagyok, kerekítve. Kilencedikben még kitűnő tanuló voltam, de tízedikbe ez már nem jött össze. (A nem jött össze az azt takarja, hogy megbuktam.) Most újra járom, de most odafigyeltem, hogy véletlenül se bukjak meg semmiből se, bár nem tudom, hogy matekból át fogok-e majd menni. Legalább egy jeggyel kellene feltornáztatni azt a tantárgyat, mivel nagyon fontos az érettségihez.

Az csak egy dolog, hogy utálok tanulni, de az, hogy a matektanárom Mrs. Scott is borzalmasan utál, azért, mert vagy nem csinálok házit, pedig próbálom megoldani, de nem megy. A nagyszüleimtől segítséget se kérhetek, mert pontosan jól tudom, hogy ők már levették a kezüket rólam, amit teljes mértékben meg is értek. A stréberek – elnézést – szóba sem állnak velem. Meg tök gáz lenne odamenni, hogy „figyu, nem segítenél matekba?”. Legalább is az én helyzetemben az.

Szinte minden egyes órán kiszólít a tanár a táblához, és amiért nem tudom, ezért az egész csoport előtt leéget. Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás, inkább meg kéne próbálnia segíteni rajtam, elvégre ezzel nem fogok előrébb jutni. De a legfőbb probléma az, hogy igazából nem érdekel ez az egész, csak néha elgondolkoztam ezeken, hogy senki sem akar segíteni. Bár ezt is megértem. 

A szüleim Los Angelesbe élnek a húgommal, Emmával. Körülbelül évente egyszer, ha meglátogatnak minket, mert „lefoglalja őket a munkájuk”, pedig aztán milyen furcsa, hogy minden hétvégén új poszt kerül fel az internetre, hogy hol és merre jártak, nélkülünk természetesen. Elég nagy a távolság közöttünk, de attól még nem kellene ezzel takarózniuk. Egy telefonra se jut idejük. Nem is értem, hogy lehet még bőr az arcukon, de már mindegy, mert már megszoktam, hogy nem beszélnek velünk.

Körülbelül három éves lehettem, míg az öcsém kettő, amikor kiköltöztek, azért mert nem volt állásuk, de Los Angelesbe találtak. A mama szerint, ezért, de az óta már rég vissza kellett volna jönniük, vagy mondani azt, hogy költözzünk hozzájuk, de semmi ilyen nem történt.
Csak pénzt szoktak általában küldeni, hogy vásároljunk azt, amit akarunk, de én tudom, hogy a szeretetet pénzzel nem lehet megvásárolni. Mégis, hogy lehetne? Sokszor felhívnám anyámat és megkérdezném tőle, hogy miért szült meg engem és a testvéremet, ha nem is foglalkozik velünk? Persze ez apámra is vonatkozik. Igazság szerint sose értettem az ilyen embereket, azt hiszem nem is fogom megérteni. Persze nem mondom azt, hogy nem voltam csalódott, hogy nem sírtam már emiatt, hogy a szüleimmel akartam tölteni egy napot.

Mint említettem van egy testvérem, akit annyira szeretek, hogy néha belenyomnám a fejét egy jó nagy habos tortába, de aztán elkezdenék bőgni, mert meg akartam volna enni azt a finom tortát. Helyes gyereknek bizonyult meg az iskolánkban, ahhoz képest, hogy nincs úgy kigyúrva, ami azért szerintem durva és egyben furcsa is, mivel manapság minden lány az izmos pasikat szereti. Nekem például nem ezen múlik, hogy ki tetszik meg, bár valljuk be az emberek több százaléka kinézet alapján néz ki magának egy partnert. Na, de vissza Jeffrey-re… Igen a neve Jeffrey. Szóval Jeffrey valamelyik nap elvette a melltartómat és kilógatta az ablakon, mire a kedves szomszédunk majdnem arcon találta egy kővel. A kedves szomszéd méghozzá egy hatvan éves nénike.  Magam sem hittem volna el, ha nem látom ezt a jelenetet, mert igazából képtelenségnek tartom ezt, de ezek szerint van erő a vén szatyorban. Elnézést, hogy ezt mondom, de kiállhatatlan a nő. Ha véletlenül valamit átejtettünk a több mint tíz év alatt, vagy kilyukasztotta (itt most gondolok például a labdára), vagy fogta és kidobta a kukába. Egyik nap leálltam vele vitázni, hogy véletlenül esett át a virágcserép az ablakból erre ő csak tovább vitatkozott, hogy ez már birtokháborítás. Addig vitatkoztam vele, hogy nem tudtam most, hogy féljek az öreglánytól vagy röhögjem ki, a beszéde miatt.

Itt van előttem a kép, mikor kicsi koromban vittünk át süteményt, tök boldog voltam meg minden, erre fogta és a szemetesbe dobta. Kicsit se voltam összetörve. Persze mamámnak is megvan róla a véleménye, régen ő is vitatkozott vele, de nem ért vele semmit sem, úgyhogy azóta csak arra törekedtünk, hogy ne kerüljünk vele összetűzésbe.

Visszatérve az öcsémre, egy átlagos gyereknek mondanám, van, amikor beszélgetünk, van amikor nem. Kinek milyen napja van. Amúgy a maga módján egy rendes gyerek szerintem, bár azért vannak kivételes napok.

Sokszor felél azzal, hogy ő jobb tanuló, de, csak azért mert ő nem bukott meg, mint ahogy én tavaly, de ezen kívül az én átlagom akkor is jobb. (Van olyan, hogy szoknya alá rejtett papírok.)

Na, de most szánok magamra is egy kis időt, ha nem bánjátok.

Néha egy kis butuska kis cafka vagyok, aki szeret hisztizni, de úgy érzem elég humoros is, a legnehezebb helyzetekben is próbálok helyt állni és nem megtörni. Nem akarom, hogy mindenki arról beszéljen milyen kis szerény és síros lányka vagyok. Bár sok pletyka kering rólam az iskolában, amik egyáltalán nem igazak semmilyen nézetből sem - azért vannak kivételek. Sose nézik azt, hogy mi is az a dolog, ami kiváltja az emberből a dolgokat, csak rád néznek és már el is ítéltek.

Tucker-rel, azért vesztünk össze, mert kezdett elege lennie abból, hogy nem szánok rá annyi időt, mint amennyit eddig, csak azért, mert másokkal is barátkoztam. És bevallom! Christian-nal, Mark-kel és David-del sokkal jobb és merészebb dolgokat csináltunk, mint életemben valaha. Jártunk bulikba, és embereket szívattunk, vagy esetleg jót bepiáltunk, mikor az őseik nem voltak otthon, bár azt nem tagadom, hogy egy párszor nem feküdtem le Dave-vel. Jó vele lenni, de mégse ő az igazi, sok minden hiányzik belőle, hogy talán szerelmes legyek belé. Egy kis Tucker kéne bele még, talán. Bár, azt is be kell vallanom, hogy ő jobb pasi lenne, mint David, Chris vagy Mark. Az elmúlt évben is sokat változott: sötétebb lett a haja, izmosabb, okosabb és magabiztosabb lett. Nem is tudom, hogy ki láthatta, hogy a konditerembe megy. Meg úgy egészében is helyesebb és talán érettebb is. Miért is csodálkozok? Hisz idén nyáron betölti a tizennyolcadik életévét. Egy kész férfi lesz, ezekhez a csipszarokhoz képest.

***

Arra ébredtem, hogy alig kapok levegőt. A szám és a torkom is teljesen ki volt száradva. Az éjjeli szekrényem melletti üveg vízhez nyúltam, és lenyomtam belőle pár kortyot amennyire csak tudtam, a fájó torkom miatt. Betegnek lenni az egyik legszörnyűbb dolog, bár sokszor azt kívánom, hogy legyek az, mert legalább kipihenem a suli fáradalmait. Oké, hogy nem tanulok annyit, de a monoton egyhangú napokba is nagyon bele lehet fáradni, de az is igaz, hogy bármennyire is jó arra, hogy kihúzzuk magunkat az iskola alól, végül rengeteg feleléssel-dolgozattal tudjuk csak bepótolni. Meg hát persze a lecke sem maradhat el, amit persze senki nem ad meg, és az a szenvedés, amit itthon leművelsz, hogy félpercenként ne kelljen köhögnöd vagy kifújni az orrodat. Felemelő érzés, mikor pár percig azt érzed, hogy nem kell rohangálnod állandóan zsebkendőért.

Leraktam az üveget vissza a helyére majd egy kicsit hátradőltem az ágyamban. Próbáltam levegőt venni az orromon, de teljesen be volt dugulva.

A szekrényem felső fiókjába nyúltam és valahol a zoknik és a bugyik között megtaláltam a mentolos szippantót, vagy mit, ami egy kicsit kidugítja az orromat. Aha, nekem nem nagyon szokta, de addig csinálom, míg végül olyan piros lesz az orrom, hogy azt se tudom, hogy nappal van vagy éjszaka van. Szippantottam belőle párat, majd bekapcsoltam a tévét, hogy egy kicsit elvonjam a figyelmemet a betegségemről.

Szerencsére sikerült találni egy nekem való rajzfilmet. Nem sokáig néztem, mert kezdtem megunni. Tom és Jerry, ahogy össze-vissza rohangálnak a házban. Nagyon szeretem, ezt a mesét csak néha megunom, mint ahogy most, de kicsi koromban rengeteget néztem Jeffrey-vel, és mindig utánoztuk őket.

Lassan kivánszorogtam a meleg ágyamból, és belebújtam a meleg rózsaszín nyuszis mamuszomba. Utálom a rózsaszínt, de ez kivételesen megtetszett ez a darab. Magamra kaptam a kék köntösömet, és élő halottan, de lefelé ballagtam a lépcsőn. Bementem a konyhába, ahol az öcsém az asztalnál ült, és az internet világába mélyült bele, síri csendben. Ilyen ő. Már is le tudja ezzel foglalni magát egész nap.

Készítettem magamnak egy bögre teát, majd leültem az asztalhoz. Már az éjjeli szekrényemen is annak kellett volna lennie, de én csak a friss teát szeretem meginni, ezért tartok ott vizet.
Öcsém felnézett a telefonja mögül.

- Jobban érzed magad? - kérdezte majd leoldotta a telefonja képernyőjét és az asztalra helyezte a készüléket. Eddig nem kérdezte meg, de szerintem előbb-utóbb rászóltam volna.

- Mondjuk - szipogtam egyet, majd mintha valami erős borsot tettek volna az orrom alá, tüsszentenem kellett.

- Amúgy mennyi az idő, hogy még nem vagy suliban? - kérdeztem halkan és beleittam a teámba, de sikeresen le is égettem a nyelvemet.

- Nemsokára hét óra - mondta. - Kérsz valamit enni? - mosolygott kedvesen, és már készült felállni. Teljesen megijedtem, azért ő nem mindig csinál ilyet.

- Köszi, de még nem. Most képtelen lennék lenyomni a torkomon egy falatot - köhögtem el a mondat végét, de azért megértette, amit mondtam, mert elkezdett bólogatni.

- Jól van, na te! - mondta majd felállt és egy puszit nyomott a homlokomra. Mi a franc? - Elviszem a kocsidat, ha nem bánod.

Szóval erre ment ki a játék, vagy szimplán csak kedves volt, csak én gondolok bele többet. Meg azt elhiszem, hogy semmi kedve buszozni, vagy gyalogolni. Nem akartam veszekedni, így korán reggel, mert mamáékat is felvertük volna, na meg hangom is alig volt hozzá.

- Nem, dehogy is. Menjél csak, el ne késs! Jó tanulást! - kacsintottam rá vigyorogva.

- Te meg gyógyulj meg! - rántott fel hirtelen a székről, majd úgy megölelt, hogy a maradék oxigént is kiűzte a szervezetemből, amit sikeresen be tudtam magamba szívni.

Néztem, amint kilép az ajtón, és integet majd vissza pillantottam a teámra, és addig ültem felette, míg meg nem ittam, és meg nem állapítottam, hogy csak kedveskedett az öcsém. Nem látszott rajta, hogy csak az autómra menne. Aztán az utolsó korty teára még a mamám is kijött a hálószobájukból, készen felöltözve.

- Jó reggelt! - köszöntem neki mire ő is.

- Jobban vagy már édesem? - kérdezte, és kezei közé vette arcomat.

- Hát, mondjuk - halványan mosolyogtam rá.

Ilyenkor bezzeg úgy ápol, mint egy kis csecsemőt, de amikor a legrosszabbakkal állok, elő legszívesebben leütne egy fakanállal.

Puszit adott a fejem búbjára majd kikészítette, hogy milyen gyógyszereket kell bevegyek. Azokat nagy nehezen, miközben nem figyelt széttörtem, és próbáltam úgy lenyelni, de túl keserű volt, ezért vagy egy liter vizet is elhasználtam. Igen, ennyire béna vagyok, pár tablettát se bírok lenyelni egészben…

Mamám ahhoz képest, hogy mennyi idős egész jól tartja magát, és letagadhatna a korából körülbelül tíz évet. Az a sok sportolás megtette hatását. Barna festett haja van, kékes-zöld szemei, és nem annyira ráncos arca, mint amilyennek lennie kellene. Elég szép nő.

Mikor felébredtem azonnal megdörzsöltem a szemeimet majd felpattantam az ágyról, felkaptam a köntösömet magamra, a törölközőmet a kezembe vettem. Rettentő gyorsasággal megfürödtem, valamint hajat mostam. Egy kicsit jobban éreztem magamat a forró zuhany után, ami teljesen átmelegítette a testemet. Megtörölköztem, és vissza felvettem a köntösömet, ami alá csak egy bugyit vettem fel, szokásosan. Csak lemegyek, a konyhába bekapok valamit, beveszem a gyógyszert, és már megyek is vissza pihenni, gondoltam. Nem volt más tervem, mégis máshogy alakultak a dolgok.

Lefelé lépkedtem, és egyenesen a konyhába mentem. Hirtelen két kezet éreztem a derekam körül, ami szorosan megölelgetett, úgy, mint a reggel Jeffrey. Egyből fel tudtam ismerni ezt a vanília illatot.  Amikor elváltunk megint megölelgettük egymást.

- Jaj, de rég láttalak drágám! - tolt el magától. - Hogy vagy? - kérdezte Jazmine, miközben jól végigmért.

- Megvagyok – vontam meg a vállamat hanyagul.

- Úgy megnőttél pedig valamelyik nap futottunk össze a boltba! - tette csípőre a kezét. - Nem? - pillantott segítség kérően körbe, és akkor pillantottam meg a srácokat.

Zed és Tucker ültek az asztalnál, az utóbbi teljesen otthoni szerkóba volt: melegítő nadrág, sima póló és pulcsi, míg az öccse úgy ki volt rittyentve, mintha bálba indult volna.

- Anya! - szólalt meg Tucker. - Az már vagy...- kezdett számolni az ujján mintha az olyan menőn nézne ki, pedig fogadom, hogy kapásból tudta a választ egyből csak még is úgy akart tenni mintha vissza kellene gondolnia, hogy mikor is volt az a becses nap. - Egy éve volt - nézett rá amolyan „te most ez komolyan gondoltad” nézéssel.

- Ó, kisfiam úgy repül az idő, hogy észre se vettem - temette a kezét az arcába elpirosodva. 

- Anya! Ne izélj már annyit! Mindig ezzel a dumával jössz, már unom! - szólalt meg Zed, akin látszott már nagyon unja anyja beszédjét.

- Zed! Sose nősz fel? - tettem csípőre a kezemet.

- Jaj, mintha te olyan okos lennél! Semmi kedvem nem volt idejönni, elrángattak! - fonta össze mellkasa előtt a kezét, játszva a sértődőtett.

- Jó akkor hazamehetsz pakolni! - dobta az anya oda neki a kulcsot, aki kapkodva, de elkapta.

- Inkább maradok! - forgatta meg a szemeit.

- Na azért!

- És amúgy - tértem a lényegre. -, hogyhogy itt vagytok? És miért nem vagytok suliban?

A jelenlétük valamiféle bizsergést váltott ki belőlem, a régi emlékeket felidézve. Próbáltam magam belül csitítgatni, de nem annyira ment.

Tucker-re néztem, aki láthatóan engem méregetett. Azt hiszem elpirulhattam, ugyanis eléggé kicsi volt a köntösöm és talán még a bugyimat is láthatta. Próbáltam lejjebb erőszakolni, de hiába. 

Fogalmam sincs, hogy mikor pirulhattam el utoljára, talán meg fog jönni, hogy zavarban vagyok, és furán viselkedem. Reggel az öcsém most meg Jazminék, vagy egyszerűen csak az anyjuk miatt vagyok olyan amilyen, mert ő igenis közel áll hozzám még ennyi idő után is, be kell vallanom már szinte anyámnak, tekintem. 

- A szomszédba költöztünk! - unottan mormogta az orra alatt Zed. - És ezért itthon kellett maradni, pakolni. - forgatta a szemét.

- Hál' istennek! Normális szomszédjaink lesznek! - tettem össze a két kezemet, de amint kimondtam egyből meg is bántam.
Minden egyes nap láthatom majd Tuckert. A suliban még, úgy ahogy elmentünk egymás mellett, de most tuti, hogy minden nap összefogunk futni, és minden egyes nap eszembe fog jutni egy emlék róla a régi szép időkből. És... miért csinálok, úgy mintha ez természetes lenne, hogy ők itt vannak? Miért nem vagyok dühös, miért nem megy utálni őt? Miért nem tudok gonosz lenni?

Igen, meg van. Talán megjátszom magamat, mert nekem fontos Jazmine.

- Miért milyen volt az előző? - érdeklődött a fejemben említett.

- Csak egy öreglány - nevettem fel legyintve, hogy nem annyira lényeges.

- Lexi! - szólalt meg a mama. - Be kéne venned a gyógyszert!

- Már megint? - húztam össze a szemöldökömet.

- Igen, már megint! - adta a kezembe az imént említetteket meg egy pohár vizet is, ami szerintem egyáltalán nem lesz elég. Persze előtte úgy döntöttem harapok valamit, ezért csináltam magamnak két szalámis szendvicset. Miután elfogyasztottam jöhetett az ördög, amivel még meg kellett küzdjek.

Mivel most nem tudtam összetörni a gyógyszereket, ezért a pultnak támaszkodva kaptam be a számba, és kezdtem el összedarálni a fogaimmal, de annyira keserű volt, hogy egyből innom kellett rá, újból és újból, közben pedig folyton elhúztam a számat az íze miatt. Miért nem kaphatok olyan gyógyszert, amilyen a kisgyerekeknek van? Azok olyan finomak.
Tucker válla már rázkódott a nevetéstől, ezért csak egy szúrós pillantással szántam meg mire egy kicsit alábbhagyott a nevetése. Mama és Jazmine beszélgettek, míg Zed a telefonját nyomkodta, ezért nem vettek észre semmit, csak Tucker terpesztett a széken ülve.

- Van valami probléma? - kérdezte mama Tucker röhögési rohama miatt.

- Semmi - dünnyögtem majd gyorsan letuszkoltam a torkomon a többit is.

Kiürítve raktam le a poharat. 

Teljesen zavarba jöttem, ahogy még mindig bámul engem a szemeivel, úgyhogy inkább megfordultam, de talán nem ez volt a legjobb ötlet hisz így meg befelé kukkolhatott.

A mosolya még mindig nem változott semmit, és annyira jó érzés volt, ahogy rám nézett. Talán nem is a menstruációm fog megjönni, hanem már az érzéseim kezdenek előjönni ezzel kapcsolatban. Nagyszerű.

Azt éreztem, hogy én vagyok egyedül hibás abban, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat, pedig szerintem ő is hibás valamilyen szinten. Sosem értettem, hogy neki mi baja Davidekkel.

- Kincsem meghívtam mára Jazmine-ket vacsorázni! - mondta izgatottan mamám.

Mély levegőt vettem. Előbb-utóbb meg fognak enni ezek a gondolatok.

- Ez remek ötlet! - vettem elő a műmosolyomat, és egyből mindenki bevette, kivéve a kukkoló barátomat, aki a hangom alapján is meg tudta állapítani, hogy mit gondolok erről az egészről, végül csak hümmögött egyet.

Azonnal felsiettem a szobámba vissza se nézve. Biztos jó látványt nyújthattam, ahogyan dühösen vágtatok fel a lépcsőn, és valószínűleg bugyim is már ezerszáz százalék, hogy kilátszott. Miért kellet mamának meghívnia őket? És mi volt ez a látványosan bámulása Tucker-nek? Ezt nem értettem egyáltalán. Bár fiúból van, szóval miért ne jönne jól neki egy ingyen kukkolás?

Itt van a mai vacsora is, amit teljes mértékben ki szeretnék hagyni a mai nap, meg úgy mindig, ha átjönnek, mert tuti, hogy nem egyszer fognak jönni. Persze azt sem mondhatom mamámnak, hogy ne hívja meg őket, mivel eléggé szoros köztük a kapcsolat, szóval ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Maximum annyit, hogy továbbra is kerülöm őket.

A múlt miatt mérges voltam, de lassacskán elnyomtam magamban, és próbáltam valamivel elütni az időt. Muszáj, vagyok este megjelenni a vacsorán, már csak Jazminért is. Az öcsém szerintem teljesen odáig lesz, hogy a szomszédba költöztek, mert akkor állandóan át fog járni hozzájuk kockulni.

Már nagyon, de nagyon, de nagyon unatkoztam idefent, ezért felnéztem a közösségi hálókra, hogy mi a szitu. Igazából semmi különös. A házit is próbáltam elkérni, de senkitől sem kaptam meg, szóval csak megvontam a vállamat. Majd a suliban max leszidnak a tanárok, de ez nekem már meg se fog kottyanni, és szerintem a tanároknak sem.

Mamám lépteit hallottam meg majd nem sokkal később benyitott.

- Elmentem Jazminekhez segíteni, pakolni! A papa körülbelül este hét óra fele jön! Addig megleszel, ugye? - kérdezte.

- Öhm... Rendben. Igen.

Próbáltam megint elterelni a gondolataimat Tuckerről. Oké suliban néha össze szoktunk futni, de az teljesen más, akkor hamar elillannak a gondolatok, de így hogy a szememet majd kiszúrja…

Nem sokkal később Jeffrey ért haza a fociedzésről hulla fáradtan, szóval inkább nem nyaggattam, de azt elmondtam neki, hogy kik költöztek a mellettünk lévő házba mire egyből átment azzal a tudattal, hogy majd ma nem kell tanulnia.

Annyira elrepült az idő, hogy észre se vettem, hogy eljött a vacsoraidő. Istenem! Két perce még a mama jött be a szobámba, azzal, hogy át megy segíteni pakolni, most meg...

Lassacskán átöltöztem valami elviselhető ruhába majd kifésültem a hajamat. Sminket nem tettem fel, amit amúgy nem nagyon szoktam itthonra használni, de most mégis felkentem.

Levágódtam az emeletről majd segítettem mamámnak megteríteni, miközben ő a levest lerakta az asztalra. Leültem a kedvenc helyemre, és vártam. Igazából kissé ideges voltam, és vissza akartam menni a saját világomba, ahol már felépítettem egy falat, Tucker és én köztem.

A papa egyből jól megölelgette Jazmine-t, nagyon kedvelik őt, amiért nem is csodálkozom, hisz anyának ő volt a régi barátnője. Bár, arról nem tudok, hogy milyen viszonyban voltak, de állítólag elég jó gyerek volt, mamáék elmondása szerint.

Én csak a szememet forgattam és szedtem az ételből, mert már nagyon éhes voltam. Egész nap szinte alig ettem valamit, de azért gyógyszer beszedése előtt mindig próbáltam lenyomni valamennyi falatot a torkomon.

- Lexi, nem tudnál egy picikét várni, míg leülünk? - förmedt rám a mama csípőre tett kézzel.

- Éhes vagyok, na! - dőltem hátra az ülősarkon, és keresztbe fontam karjaimat a melleim előtt.

Utána szerencsére egyből helyet foglalt mindenki. Az öcsém volt olyan szerencsétlen, hogy utoljára kellett leülnie, de már hely se volt ezért hozott egy másik széket, és bezsúfolódott hozzánk.

Mellettem jobb oldalt Zed ült, bal oldalt Jeffrey, és szembe velem pedig Tucker. Azt hiszem, eléggé jó estének nézünk elébe. Az idéző jel kimaradt.

Annyit tudnak beszélgetni, hogy az már hihetetlen! Jó, hogy eddig még nem kerültem szóba. Utálom, hogyha rólam van szó, mert akkor órákig el tudnak beszélgetni, hogy én mennyire nem tanulok semmit, és hogy én évek óta mennyire elhatároztam magamat, most meg nem teszek érte semmit se.

- Pszt! - pisszegett mellettem az öcsém.

- Mi van? - fordultam felé.

- Nem neked beszélek! - förmedt rám mire csak sóhajtok egyet, és megforgatom a szemeimet. - Zed! - szólt a fiúra, aki egyből Jeff-re vetette a pillantását. - Nem jössz videó játékozni? - suttogta.

- De! - mondta nemes egyszerűséggel.

- Erre nem jöttök ki! - jelentettem ki mire Zed kituszkolódott előttem.

Amikor elmentek, csak erőltettem magamra egy mosolyt. Mamáék csak figyelem kívül hagyták majd beszélgettek tovább. Most már csak öten ültünk az asztalnál. Senki nem állt szóba velem, de ez így is volt jó.
A leves jól esett a torkomnak, és végre jóízűen tudtam enni a második ételből is. Megtöröltem a számat, és úgy gondoltam felmegyek a szobámba zenét hallgatni.

- További szép estét! - mondtam nekik illedelmesen.

- Most itt hagysz? - suttogta Tucker segítségkérően rám pillantva.

- Valahogy úgy! - nevettem fel mire ő is feláll.

- Anya! Mentem én is! Odaadnád a kulcsot? - kérdezte, édesanyjától mire csak lazán odadobja neki, mint a reggel Zednek.

Előtte sétáltam majd felmentem, de előtte köszöntem neki.

- Szia! – integettem, és mire észhez kapok, mit csinálok, csak megkérdeztem magamtól, hogy most ki is irányít engem ott belül.

- Szia! - motyogta, majd rám mosolyogott, és utoljára végigmért.

Lassacskán kilépett az ajtón, mire gyorsan bevágódtam a szobámba, és nekidőltem az ajtónak. Mély levegőt vettem, és leültem a földre.

Mi történik?