2018. április 3., kedd

Ötödik fejezet


Úgy éreztem, hogy nem fog sok jó kisülni az elkövetkezendő napjaimból. Ez ilyen megérzés volt, amit annyira rühelltem, hogy legszívesebben kidobtam volna az ablakon.

- Lexi... – legyinti meg előttem a testvérem a kezét. - Elviszel a suliba?
Felsóhajtottam. Kimerült vagyok lelkileg, megint.
- Persze, de azért gyűjtögethetnél, és akkor neked is lehetne saját kocsid – mondtam neki ötletként, miközben kimegyünk az autómhoz.
Igazából az autómat szülinapra, karácsonyra, kilenc évig kitűnő tanulásért kaptam. Eléggé drága volt, ezért döntöttek úgy mamámék, hogy belevesznek pár ünnepet. Persze a zsebpénzemnek is lőttek egy ideig, de mivel tízedikben megbuktam kérdéses volt, hogy megkapom-e. Persze jöttem én, mint ügyvéd és prédikáltam, hogy mennyi mindenről mondtam le egy szuper csini járgányért. Így sikerült meggyőznöm őket. Mamámék nem mondták, de szerintem az anyámék keze is benne volt.
- Nem ismersz még? – kérdezi mellettem a testvérem kizökkentve a gondolataimból.
- Sajnos eléggé, hogy tudjam már második nap elvered a kapott pénzedet – nevetek fel jóízűen mire összehúzza a szemöldökét.
Amikor meglátom a kocsimban ülő Tuckert próbálok mérgesnek tűnni, ami azt hiszem, elég jól megy; talán jelentkeznem kellett volna a színjátszó körbe. Az arckifejezése alapján jól szórakozik rajtam, ám én egyáltalán nem tartom viccesnek ezt a szituációt, vagyis az lenne, ha más lenne a kapcsolatunk.
Az ablakot hirtelen lehúzza és kidugja rajta azt a fancsali képét.
Pedig úgy emlékeztem, hogy bezártam a kocsit, amikor leparkoltam. Vagy mégsem?
- Mit szeretnél?
- Huhu – hallom meg testvérem hangját, amint felkuncog. Szúrós pillantást vetek rá mire meghúzza magát és hátrál pár lépést, feltartott kézzel.
- Vigyél el, légyszi – kérlel.
Nem tudok most nemet mondani, egyszerűen nem megy. Ránézek, és ellágyulok tőle.
- Oké – egyeztem bele.
Igazság szerint meg sem akartam szólalni, de muszáj volt. Beszédre késztetett.
- Komolyan ezt akarod csinálni? – kérdezte halkan, de száz százalék, hogy az öcsém is hallotta a kérdését.
- Mire gondolsz? – szorítottam erősen a kormányt, hátha nem fáj annyira a szívem.
- Tudod te azt nagyon jól.
Rápillantottam. Éppen az utat kémlelte, most már nem nézett rám, ami zavart is, meg megkönnyebbültem tőle. Mellesleg nem értettem, hogy hirtelen miért kérdez tőlem ilyet, hiszen…
- Nem, nem tudom, mire gondolsz – hazudtam.
Pontosan jól tudtam, és rohadtul fájt, hogy nem lehetünk ugyanolyan barátok, mint régen. Nem lehetünk. Ezt mondogattam a fejembe, ha azok lennénk, akkor nem alakulna semmi sem jól. Már így is félő volt, hogy bármi történik.
Mark sose szerette Tuckert, és ez fordítva is igaz volt. Mark volt maga a buli királya, míg Tucker minden idejét a tanulásba fordította, mégis velem együtt bukott meg, amit soha nem értettem. Nagyon le voltam döbbenve, mikor megtudtam. Én voltam a legjobban, és ezt onnan tudom, hogy ismertem Tuckert. Tudtam, hogy soha nem adná fel az álmait, és nem akarna rossz jegyeket szerezni. Már egy hármastól ki tudott készülni. Igen, egy hármastól. De soha nem adta fel. Abban az évben, viszont igen. Megfordult a fejemben, hogy talán miattam bukott volna meg, mert hiányoztam neki? De ezt annyira lehetetlennek tartottam. Miattam? Ez még egy viccnek is rossz lett volna.
Szóval mindig is utálták egymást, de én bírtam mindkettőjüket. Mindkettőjükben volt valami, ami megfogott, mégis Markékat választottam… De csak azért, mert féltettem Tuckert. Hiába volt Mark izmos, néha nagyon be tudott durvulni, ha annyira akart, és olyan embereket ismert, akiktől mindenki tartott. Tudott bármit szerezni, amitől néha féltem, és meg akartam szökni tőle, de mégsem tettem. Barátok vagyunk, és a barátok nem hagyják cserben egymást. Mikor be volt szívva, akkor nagyon nem lehetett bírni vele, félő volt, hogy kárt tesz bennünk, annyira nem volt magánál. Ez aggaszott, de nem olyan sokszor láttam úgy igazán betépve, hogy azt se tudja ki maga. Azt soha nem felejtettem el, mikor nálunk voltunk, mind a négyen.

Hajnali hat volt.
Kissé a fejembe szállt a pia, de csak nevettem. Annyira nagyon nevettem. Olyan vicces volt, hogy nem voltunk barátok Tuckerrel, de az még viccesebb volt, hogy David ráokádott Chris-re. Ketten feküdtek a hányásba, ami annyira vicces volt. Na meg gusztustalan.
- Fuj, te köcsög! – tolta el Chris David fejét. – Azt hittem haverok vagyunk…
- Hitted – hahotázott David a szája szélén lecsordult hányással együtt.
- Fuj, mosd már meg az arcod – fintorodtam el, aztán megint nevetni kezdtem Chris helyzetén.
- Mossa a hóhér – mondta komolyan. – Megkóstolod Lexi? – nyújtotta ki a nyelvét, és próbált felállni, ahogyan én is, de alig ment. Mindketten nevettünk. Aztán Chris belenyomta David fejét a hányásba.
- Fuj, srácok… – csuktam be a szememet, és húztam össze az orromat a szag miatt. Igen most jutott el az agyamig a szag.
- Leugorni… – mormolta valaki, de nem is tudtam hirtelen ki. – Leugorni, és akkor minden más lesz. A másik világ jobb, mint ez. – mormolta tovább. – Leugorni…
Megfordítottam a fejemet, és akkor minden egyes pia kiszállt az agyam összes szegletéből. Nem tudtam mit csináljak, hogyan hassak rá. Mi lesz, ha odaérek, és véget vet az életének? Mit csinálok?
- Leugorni… – morogta. – Leugorni… - ordította.
Felálltam, és igyekeztem csendben kimenni az erkélyemre. Tudtam járni, és ez érdekes volt. Nagyon féltem attól, hogy leveti magát onnan, hiába nem voltunk olyan magasan, azért lehetett volna baja, és nem mellesleg drog ügy miatt is elő kellett volna venni őt. Ezt senki nem akarta. Nagyon féltem. Olyan volt, mintha megszállta volna valami. Valami sötét erő, de mindenki tudta, hogy nem léteznek szellemek, se vámpírok, sőt semmiféle szörnyek.
- Mark! – suttogtam, mire hátrafordult.
Szeme vérben forgott, pupillája kitágult, és olyan sápadt volt, mint akár a fal. Ami a legrosszabb volt, hogy mosolygott. Rám.
- Lexi, gyere ide – kérlelt, és kinyújtotta felém a kezét. Már csak egy kézzel tartotta magát.
- Jövök – mosolyogtam rá nagy nehezen.
Odaléptem mellé. A reggeli napfény megsütötte hófehér arcát, mégsem hunyorgott, mert szerette süttetni magát. Élvezte a fényt. A telet utálta olyan nagyon, mert akkor hideg volt, és sötét, ami leginkább saját magára emlékeztette. Szinte mondhatjuk azt, hogy félt is tőle, mivel eszébe jutotta a múlt. Kisebb korában sokat bántották fizikailag, csak úgy; a családja ezt tartotta helyesnek. Ő egyáltalán nem gondolta így, sőt minden egyes porcikájával együtt utálta, világ életében harcolt ellene, és ahogyan egyre idősebb lett, egyre erősebb, akkorra már a szülei nem mertek egy lépést sem felé tenni, mert ők rettegtek tőle. Ez megnyugvással töltötte el, viszont ebbe mégsem tudott beletörődni, ezért sokszor droghoz folyamodott, hogy elfelejtse őket, de csak rosszabb lett a helyzet.
- Olyan szépen süt a nap – jegyezte meg, és megfogta a vállamat.
Szürke póló volt rajta, és fekete nadrág. Haja ide-oda állt. Éjfélkor kezdtünk el piálgatni, és hajnali hat lett belőle. Mamáék nem voltak itthon, és a helyzetet kihasználtuk. Én csak port láttam az este folyamán, a hajnal folyamán, de most… Megláttam a karján a tű szúrásának nyomait. Drog volt nála, a mi házunkba, és ha ezt mamám megtudta volna, vagy bárki, aki rosszat akart tenni nekünk az simán beköpött volna minket… Én csak féltem, nagyon. A pia még oké volt, de a drog? Az azért már egy kicsit erősebb cucc volt, sőt hosszútávon…
- Igen, szép – motyogtam.
- Nézd a vén tyúk – nevetett fel. –, hogy néz minket…
Odanéztem, ahová ő is, és láttam, hogy a szomszéd asszony már megint minket bámul. Annyira idegesítő volt.
- Ne foglalkozz vele – legyintettem. –, hanem inkább szállj le, mert leesel – figyelmeztettem. Nem akartam anyáskodónak tűnni, de féltettem, és egyben féltem is tőle egy bizonyos szinten.
- Dehogy – nevetett aztán maga elé meredt, vagyis le az udvarunkra. Nem tudtam mi járt, akkor a fejében, de hirtelen megrándult, mire levert a víz, a szívem a helyéről majd kiugrott. Azt hittem itt a vég, és magával ránt.  Megfogtam a karját, de csak ugyanúgy ült tovább a korlátom szélén. Elkezdett nevetni, és utána már valami gonosz kacajjá alakult ki az egész, ami minden volt, csak természetes nem.  – Láttad? – törölgette a könnyeit. – Majdnem leestem. Milyen szép lett volna… – rázta meg a fejét.
Ezen a napon döntöttem úgy, hogy virágot akasztok ki a korlátomra.

- De tudod – mondta Tucker higgadtan, mire magamhoz tértem. Vissza a valóságba.
Csak megráztam a fejemet. Jobb, ha hozzá se szólok, egy idő után biztos hozzá szokok majd. Rám nézett majd elfordult; nem volt mérges, vagy haragos, egyszerűen csak látta a kifejezéstelen arcomat, és várta a vihar utáni csendet. Érezte, én is éreztem, hogy beszélni akarok mégsem tettem azt.
Amint leparkoltam nagyon azt akartam, hogy Davidék ne lássanak meg minket, de sajnos hiába voltak sokszor késők most még is előbb értek be, és ráadásul még észre is vettek minket, majd felénk igyekeztek. Azt hittem, hogy menten elsüllyedek, de csak lazán próbáltam kezelni a helyzetet.
- Sziasztok – intettem nekik.
- Sziasztok – köszöntek vissza a srácok Tuckerre egy pillantást se vetve.
- Mi ez az összejövetel? – nevetett fel Mark.
- Nyugi, csak elhozott. Féltékenykedésre semmi ok – mosolyodott el Tucker. Nem gúnyosan, csak úgy elmosolyodott.
- Ja, mert neked még autód sincs – szólt be neki David. Magamban már egy akkora pofont lekevertem volna neki, hogy még a földről sem tudott felállni, de csak nyugodt maradtam.
- Nem tagadom – mondta majd újból felfelé kunkorodott a szája széle. Ekkor döbbentem csak rá, hogy pont ez a célja, ha nyugodt marad, és ők meg dühösek, akkor ezzel konkrétan lecsillapíthatja őket, oly annyira, hogy már nem fognak tudni mit szólni.
- Hát ne is tagadd, kis csóró – köpte a szavakat Mark. – Apuci se fizeti a gyerektartást mi? – nevetett. – Elviszi a fejetek felől a házat a bank, mert még fizetni sem bírjátok, vagy mi van? – nevetett, és vele együtt a többiek is nevettek, kivéve hármunkat. Jeffreyt, engem, és Tuckert. Jeffrey csak telefonjával a kezében hallgatta végig a mondandóját, nekem elnyílt a szám ezektől a mondatoktól, Tucker… Tucker eléggé dühösnek látszott. Nem volt egy verekedős típus, de soha nem szerette, ha ilyesmivel piszkálják, akkor legszívesebben megütötte volna az illetőt, de pontosan ez volt a célja Marknak, ahogy ismertem, hogy megüsse Tucker. Direkt csinálta, mert tudta, hogy őt fel lehetett ezzel húzni. Nem tudom mennyi volt ebből igaz, mert én egyikről sem tudtam.
Egy szempillantás volt az egész. De tényleg. Észre se vette az ember, hogy Tucker Mark pólójánál fogva az autómnak löki és elővéve azt az énjét, amit nem nagyon tapasztal, az ember az évek alatt figyelmezteti.
- Na, idefigyelj… ha még egyszer a szádra mered venni az apámat, akkor ne tudd meg, hogy mit fogok tenni… - kezdte, de Mark belevágott a szavába.
- Na, mit? – rántott egyet Tuckeren, de nem igazán hatott, mivel ugyanúgy visszanyomta őt az autóhoz.
- Ne akard megtudni… - rázta meg a fejét önelégülten. -  Szerinted én nem tudok rólad bizonyos dolgokat? – köpte a szavakat. - Csak el ne járjon a szám, mert akkor nem hiszem, hogy ezt az évet kihúzod itt…
- Fejezzétek már be! – léptem közéjük, és próbáltam őket szétráncigálni mire mind a ketten rám figyeltek. – Megörültetek? Büntetésbe akartok kerülni? Ki akarjátok rúgatni magatokat, vagy mi?
 - Jaj, mit érdekel az téged, Lexi – mosolyodott el Mark. – Nem a te dolgod.
- Igazad van – kaptam fel a táskámat a vállamra. – Én már itt se vagyok, elvégre nem az én dolgom, de aztán ne gyere azzal, hogy kirúgtak, mert akkor nem fog érdekelni. Mivel nem az én dolgom – hangsúlyoztam ki újra. – De azért megjegyezném, hogyha összetűzésbe keveredsz vele – mutattam Tuckerre. – Abban biztos lehetsz, hogy – mentem közelebb hozzá. – Nem őt fogják kirúgni azonnali hatállyal, hanem téged, és ezt te is pontosan jól tudod.
- Most kinek az oldalán állsz, hm? – lökte el magától Tuckert és közelebb lépett hozzám.
A szívem a torkomban dobogott. Már annyira elegem volt ebből, főképpen abból, ahogyan Tuckerrel bánt. Oké, hogy van, hogy én is ezt csinálom, de Tucker az Tucker, és ezt nem bírtam eltűrni, úgyhogy próbáltam megközelíteni úgy a rajta való segítést, hogy Mark javára adok, mivel barátok vagyunk, és szerintem nem igazán jött volna jól, ha kirúgják, de ezzel pedig megvédem Tuckert, mert akkor egy ujjal nem fog hozzányúlni. Nagyon remélem. Az előbb is biztosan direkt hagyta, hogy szorongassa, mert élvezte, hogy ennyire mérges lett rá.
- Kién? – kérdeztem vissza. Olyan jó színész lennék. – Akkor gondold végig… - mondtam, és hátat fordítottam a többieknek majd elindultam az első órámra. Csak nem szedik szét egymást.
Tuckeren láttam, hogy nem tetszett neki, amiért neki adok igazat, de nem volt más választásom. Az öcsém meg valamikor felszívódott. Köszi, tesó! Igazán kedves vagy.  

2 megjegyzés:

  1. Csak egy kis tanács, de ha valamit jelen időben írsz vagy éppen múltban, akkor egy mondaton belül vagy az egész történetben sem legyen mindkét igeidő, max akkor, ha éppen a múltba tekintesz vissza. Ha pedig alapból múltidőben írod, akkor ne legyen benne hirtelen egy random jelen idő. Ó, és a szóismétlésekre is figyelj oda, használj szinonima szótárat vagy például egy név helyett írj 'lány'-t, 'fiú'-t, 'szőke'-t, 'barna'-t etc, mert a Tucker majdnem minden mondatban ott volt xd Sok sikert a továbbiakban!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Rendben. Köszönöm az őszinte véleményedet!:)

      Törlés