Ötödik fejezet

Úgy éreztem, hogy nem fog sok jó kisülni az elkövetkezendő napjaimból. Ez ilyen megérzés volt, amit annyira rühelltem, hogy legszívesebben kidobtam volna az ablakon.

- Lexi... – legyinti meg előttem a testvérem a kezét. - Elviszel a suliba?

Felsóhajtottam. Kimerült vagyok lelkileg, megint.

- Persze, de azért gyűjtögethetnél, és akkor neked is lehetne saját kocsid – mondtam neki ötletként, miközben kimegyünk az autómhoz.

Igazából az autómat szülinapra, karácsonyra, kilenc évig kitűnő tanulásért kaptam. Eléggé drága volt, ezért döntöttek úgy mamámék, hogy belevesznek pár ünnepet. Persze a zsebpénzemnek is lőttek egy ideig, de mivel tízedikben megbuktam kérdéses volt, hogy megkapom-e. Persze jöttem én, mint ügyvéd és prédikáltam, hogy mennyi mindenről mondtam le egy szuper csini járgányért. Így sikerült meggyőznöm őket. Mamámék nem mondták, de szerintem az anyámék keze is benne volt.

- Nem ismersz még? – kérdezi mellettem a testvérem kizökkentve a gondolataimból.

- Sajnos eléggé, hogy tudjam már második nap elvered a kapott pénzedet – nevetek fel jóízűen mire összehúzza a szemöldökét.

Amikor meglátom a kocsimban ülő Tuckert próbálok mérgesnek tűnni, ami azt hiszem, elég jól megy; talán jelentkeznem kellett volna a színjátszó körbe. Az arckifejezése alapján jól szórakozik rajtam, ám én egyáltalán nem tartom viccesnek ezt a szituációt, vagyis az lenne, ha más lenne a kapcsolatunk.

Az ablakot hirtelen lehúzza és kidugja rajta azt a fancsali képét.

Pedig úgy emlékeztem, hogy bezártam a kocsit, amikor leparkoltam. Vagy mégsem?

- Mit szeretnél?

- Huhu – hallom meg testvérem hangját, amint felkuncog. Szúrós pillantást vetek rá mire meghúzza magát és hátrál pár lépést, feltartott kézzel.

- Vigyél el, légyszi – kérlel.

Nem tudok most nemet mondani, egyszerűen nem megy. Ránézek, és ellágyulok tőle.

- Oké – egyeztem bele.

Igazság szerint meg sem akartam szólalni, de muszáj volt. Beszédre késztetett.

- Komolyan ezt akarod csinálni? – kérdezte halkan, de száz százalék, hogy az öcsém is hallotta a kérdését.

- Mire gondolsz? – szorítottam erősen a kormányt, hátha nem fáj annyira a szívem.

- Tudod te azt nagyon jól.
Rápillantottam. Éppen az utat kémlelte, most már nem nézett rám, ami zavart is, meg megkönnyebbültem tőle. Mellesleg nem értettem, hogy hirtelen miért kérdez tőlem ilyet, hiszen…
- Nem, nem tudom, mire gondolsz – hazudtam.
Pontosan jól tudtam, és rohadtul fájt, hogy nem lehetünk ugyanolyan barátok, mint régen. Nem lehetünk. Ezt mondogattam a fejembe, ha azok lennénk, akkor nem alakulna semmi sem jól. Már így is félő volt, hogy bármi történik.

Mark sose szerette Tuckert, és ez fordítva is igaz volt. Mark volt maga a buli királya, míg Tucker minden idejét a tanulásba fordította, mégis velem együtt bukott meg, amit soha nem értettem. Nagyon le voltam döbbenve, mikor megtudtam. Én voltam a legjobban, és ezt onnan tudom, hogy ismertem Tuckert. Tudtam, hogy soha nem adná fel az álmait, és nem akarna rossz jegyeket szerezni. Már egy hármastól ki tudott készülni. Igen, egy hármastól. De soha nem adta fel. Abban az évben, viszont igen. Megfordult a fejemben, hogy talán miattam bukott volna meg, mert hiányoztam neki? De ezt annyira lehetetlennek tartottam. Miattam? Ez még egy viccnek is rossz lett volna.

Szóval mindig is utálták egymást, de én bírtam mindkettőjüket. Mindkettőjükben volt valami, ami megfogott, mégis Markékat választottam… De csak azért, mert féltettem Tuckert. Hiába volt Mark izmos, néha nagyon be tudott durvulni, ha annyira akart, és olyan embereket ismert, akiktől mindenki tartott. Tudott bármit szerezni, amitől néha féltem, és meg akartam szökni tőle, de mégsem tettem. Barátok vagyunk, és a barátok nem hagyják cserben egymást. Mikor be volt szívva, akkor nagyon nem lehetett bírni vele, félő volt, hogy kárt tesz bennünk, annyira nem volt magánál. Ez aggaszott, de nem olyan sokszor láttam úgy igazán betépve, hogy azt se tudja ki maga. Azt soha nem felejtettem el, mikor nálunk voltunk, mind a négyen.

Hajnali hat volt.

Kissé a fejembe szállt a pia, de csak nevettem. Annyira nagyon nevettem. Olyan vicces volt, hogy nem voltunk barátok Tuckerrel, de az még viccesebb volt, hogy David ráokádott Chris-re. Ketten feküdtek a hányásba, ami annyira vicces volt. Na meg gusztustalan.

- Fuj, te köcsög! – tolta el Chris David fejét. – Azt hittem haverok vagyunk…

- Hitted – hahotázott David a szája szélén lecsordult hányással együtt.

- Fuj, mosd már meg az arcod – fintorodtam el, aztán megint nevetni kezdtem Chris helyzetén.

- Mossa a hóhér – mondta komolyan. – Megkóstolod Lexi? – nyújtotta ki a nyelvét, és próbált felállni, ahogyan én is, de alig ment. Mindketten nevettünk. Aztán Chris belenyomta David fejét a hányásba.

- Fuj, srácok… – csuktam be a szememet, és húztam össze az orromat a szag miatt. Igen most jutott el az agyamig a szag.

- Leugorni… – mormolta valaki, de nem is tudtam hirtelen ki. – Leugorni, és akkor minden más lesz. A másik világ jobb, mint ez. – mormolta tovább. – Leugorni…

Megfordítottam a fejemet, és akkor minden egyes pia kiszállt az agyam összes szegletéből. Nem tudtam mit csináljak, hogyan hassak rá. Mi lesz, ha odaérek, és véget vet az életének? Mit csinálok?

- Leugorni… – morogta. – Leugorni… - ordította.

Felálltam, és igyekeztem csendben kimenni az erkélyemre. Tudtam járni, és ez érdekes volt. Nagyon féltem attól, hogy leveti magát onnan, hiába nem voltunk olyan magasan, azért lehetett volna baja, és nem mellesleg drog ügy miatt is elő kellett volna venni őt. Ezt senki nem akarta. Nagyon féltem. Olyan volt, mintha megszállta volna valami. Valami sötét erő, de mindenki tudta, hogy nem léteznek szellemek, se vámpírok, sőt semmiféle szörnyek.

- Mark! – suttogtam, mire hátrafordult.
Szeme vérben forgott, pupillája kitágult, és olyan sápadt volt, mint akár a fal. Ami a legrosszabb volt, hogy mosolygott. Rám.

- Lexi, gyere ide – kérlelt, és kinyújtotta felém a kezét. Már csak egy kézzel tartotta magát.

- Jövök – mosolyogtam rá nagy nehezen.

Odaléptem mellé. A reggeli napfény megsütötte hófehér arcát, mégsem hunyorgott, mert szerette süttetni magát. Élvezte a fényt. A telet utálta olyan nagyon, mert akkor hideg volt, és sötét, ami leginkább saját magára emlékeztette. Szinte mondhatjuk azt, hogy félt is tőle, mivel eszébe jutotta a múlt. Kisebb korában sokat bántották fizikailag, csak úgy; a családja ezt tartotta helyesnek. Ő egyáltalán nem gondolta így, sőt minden egyes porcikájával együtt utálta, világ életében harcolt ellene, és ahogyan egyre idősebb lett, egyre erősebb, akkorra már a szülei nem mertek egy lépést sem felé tenni, mert ők rettegtek tőle. Ez megnyugvással töltötte el, viszont ebbe mégsem tudott beletörődni, ezért sokszor droghoz folyamodott, hogy elfelejtse őket, de csak rosszabb lett a helyzet.

- Olyan szépen süt a nap – jegyezte meg, és megfogta a vállamat.
Szürke póló volt rajta, és fekete nadrág. Haja ide-oda állt. Éjfélkor kezdtünk el piálgatni, és hajnali hat lett belőle. Mamáék nem voltak itthon, és a helyzetet kihasználtuk. Én csak port láttam az este folyamán, a hajnal folyamán, de most… Megláttam a karján a tű szúrásának nyomait. Drog volt nála, a mi házunkba, és ha ezt mamám megtudta volna, vagy bárki, aki rosszat akart tenni nekünk az simán beköpött volna minket… Én csak féltem, nagyon. A pia még oké volt, de a drog? Az azért már egy kicsit erősebb cucc volt, sőt hosszútávon…

- Igen, szép – motyogtam.

- Nézd a vén tyúk – nevetett fel. –, hogy néz minket…

Odanéztem, ahová ő is, és láttam, hogy a szomszéd asszony már megint minket bámul. Annyira idegesítő volt.

- Ne foglalkozz vele – legyintettem. –, hanem inkább szállj le, mert leesel – figyelmeztettem. Nem akartam anyáskodónak tűnni, de féltettem, és egyben féltem is tőle egy bizonyos szinten.

- Dehogy – nevetett aztán maga elé meredt, vagyis le az udvarunkra. Nem tudtam mi járt, akkor a fejében, de hirtelen megrándult, mire levert a víz, a szívem a helyéről majd kiugrott. Azt hittem itt a vég, és magával ránt.  Megfogtam a karját, de csak ugyanúgy ült tovább a korlátom szélén. Elkezdett nevetni, és utána már valami gonosz kacajjá alakult ki az egész, ami minden volt, csak természetes nem.  – Láttad? – törölgette a könnyeit. – Majdnem leestem. Milyen szép lett volna… – rázta meg a fejét.

Ezen a napon döntöttem úgy, hogy virágot akasztok ki a korlátomra.

- De tudod – mondta Tucker higgadtan, mire magamhoz tértem. Vissza a valóságba.

Csak megráztam a fejemet. Jobb, ha hozzá se szólok, egy idő után biztos hozzá szokok majd. Rám nézett majd elfordult; nem volt mérges, vagy haragos, egyszerűen csak látta a kifejezéstelen arcomat, és várta a vihar utáni csendet. Érezte, én is éreztem, hogy beszélni akarok mégsem tettem azt.

Amint leparkoltam nagyon azt akartam, hogy Davidék ne lássanak meg minket, de sajnos hiába voltak sokszor késők most még is előbb értek be, és ráadásul még észre is vettek minket, majd felénk igyekeztek. Azt hittem, hogy menten elsüllyedek, de csak lazán próbáltam kezelni a helyzetet.

- Sziasztok – intettem nekik.

- Sziasztok – köszöntek vissza a srácok Tuckerre egy pillantást se vetve.

- Mi ez az összejövetel? – nevetett fel Mark.

- Nyugi, csak elhozott. Féltékenykedésre semmi ok – mosolyodott el Tucker. Nem gúnyosan, csak úgy elmosolyodott.

- Ja, mert neked még autód sincs – szólt be neki David. Magamban már egy akkora pofont lekevertem volna neki, hogy még a földről sem tudott felállni, de csak nyugodt maradtam.

- Nem tagadom – mondta majd újból felfelé kunkorodott a szája széle. Ekkor döbbentem csak rá, hogy pont ez a célja, ha nyugodt marad, és ők meg dühösek, akkor ezzel konkrétan lecsillapíthatja őket, oly annyira, hogy már nem fognak tudni mit szólni.

- Hát ne is tagadd, kis csóró – köpte a szavakat Mark. – Apuci se fizeti a gyerektartást mi? – nevetett. – Elviszi a fejetek felől a házat a bank, mert még fizetni sem bírjátok, vagy mi van? – nevetett, és vele együtt a többiek is nevettek, kivéve hármunkat. Jeffreyt, engem, és Tuckert. Jeffrey csak telefonjával a kezében hallgatta végig a mondandóját, nekem elnyílt a szám ezektől a mondatoktól, Tucker… Tucker eléggé dühösnek látszott. Nem volt egy verekedős típus, de soha nem szerette, ha ilyesmivel piszkálják, akkor legszívesebben megütötte volna az illetőt, de pontosan ez volt a célja Marknak, ahogy ismertem, hogy megüsse Tucker. Direkt csinálta, mert tudta, hogy őt fel lehetett ezzel húzni. Nem tudom mennyi volt ebből igaz, mert én egyikről sem tudtam.

Egy szempillantás volt az egész. De tényleg. Észre se vette az ember, hogy Tucker Mark pólójánál fogva az autómnak löki és elővéve azt az énjét, amit nem nagyon tapasztal, az ember az évek alatt figyelmezteti.

- Na, idefigyelj… ha még egyszer a szádra mered venni az apámat, akkor ne tudd meg, hogy mit fogok tenni… - kezdte, de Mark belevágott a szavába.

- Na, mit? – rántott egyet Tuckeren, de nem igazán hatott, mivel ugyanúgy visszanyomta őt az autóhoz.

- Ne akard megtudni… - rázta meg a fejét önelégülten. -  Szerinted én nem tudok rólad bizonyos dolgokat? – köpte a szavakat. - Csak el ne járjon a szám, mert akkor nem hiszem, hogy ezt az évet kihúzod itt…

- Fejezzétek már be! – léptem közéjük, és próbáltam őket szétráncigálni mire mind a ketten rám figyeltek. – Megörültetek? Büntetésbe akartok kerülni? Ki akarjátok rúgatni magatokat, vagy mi?

 - Jaj, mit érdekel az téged, Lexi – mosolyodott el Mark. – Nem a te dolgod.

- Igazad van – kaptam fel a táskámat a vállamra. – Én már itt se vagyok, elvégre nem az én dolgom, de aztán ne gyere azzal, hogy kirúgtak, mert akkor nem fog érdekelni. Mivel nem az én dolgom – hangsúlyoztam ki újra. – De azért megjegyezném, hogyha összetűzésbe keveredsz vele – mutattam Tuckerre. – Abban biztos lehetsz, hogy – mentem közelebb hozzá. – Nem őt fogják kirúgni azonnali hatállyal, hanem téged, és ezt te is pontosan jól tudod.

- Most kinek az oldalán állsz, hm? – lökte el magától Tuckert és közelebb lépett hozzám.

A szívem a torkomban dobogott. Már annyira elegem volt ebből, főképpen abból, ahogyan Tuckerrel bánt. Oké, hogy van, hogy én is ezt csinálom, de Tucker az Tucker, és ezt nem bírtam eltűrni, úgyhogy próbáltam megközelíteni úgy a rajta való segítést, hogy Mark javára adok, mivel barátok vagyunk, és szerintem nem igazán jött volna jól, ha kirúgják, de ezzel pedig megvédem Tuckert, mert akkor egy ujjal nem fog hozzányúlni. Nagyon remélem. Az előbb is biztosan direkt hagyta, hogy szorongassa, mert élvezte, hogy ennyire mérges lett rá.
- Kién? – kérdeztem vissza. Olyan jó színész lennék. – Akkor gondold végig… - mondtam, és hátat fordítottam a többieknek majd elindultam az első órámra. Csak nem szedik szét egymást.

Tuckeren láttam, hogy nem tetszett neki, amiért neki adok igazat, de nem volt más választásom. Az öcsém meg valamikor felszívódott. Köszi, tesó! Igazán kedves vagy.  

Negyedik fejezet

Tegnap este összevesztem megint mamával, és igazság szerint nem igazán érdekelt, még az arcomon égő piros folt sem, ahol megütött. Aztán csak bocsánatot kért, de már megszoktam, úgyhogy csak legyintettem, és lefeküdtem az ágyamra.

Persze, hogy nem mentem át hozzá, nem akartam a segítségét, főképp nem úgy, hogy csak maga miatt csinálta. Nehéz volt bevallani, de leginkább ez zavart.

Minden egyes olyan embernek, aki az én ügyeimmel foglalkozik, annak nincs élete, és soha nem is lesz. Az ilyen emberek mindig a másikkal foglalkoznak, és el akarják érni, hogy tönkretegyék az adott embert. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha ne költöztek volna a szomszédba, bárcsak azt érezném, hogy mikor levegőt veszek, akkor tényleg úgy érezzem, hogy ment belém egy cseppnyi oxigén. De nem érzem. Veszek levegőt, mégis azt érzem, hogy az kevés, nem elég. Több kell, és sohasem lesz elég. Most mondanám azt, hogy halálos beteg vagyok, vagdosom a karomat, drogozok, alkoholista vagyok, gyógyszerfüggő, de az a baj, hogy egyik sem. Néha elgondolkozom, valamelyiknek kellene legyek, és akkor talán elfelejteném ezt a sok szörnyűséget a fejembe, de én nem lennék képes bántani magamat. Az teljesen más dolog, hogy néha iszok egy-két sört, berúgunk. Az nem megszállottság. Az viszont igen, hogy sokszor gondoltam Tuckerre, és szerettem volna mindent úgy, ahogy az álmaimban elképzeltem. Vagyis a belsőm ezt akarta, de az eszem mindig azt diktálta, hogy ne, mert nem lesz jó vége, főképp Davidék miatt.

Azt hiszem – eddig – életem egyik legnagyobb hibáját, akkor követtem el, mikor lefeküdtem Thomasszal. Életem egyik legnagyobb hibája volt Ő. Csak kihasznált, mert neki az kellett, nem én, úgy isten igazából. Hiába voltunk már három hónapja együtt, szerintem soha nem érzett úgy igazán szerelmet irántam, mint én ő iránta. Mellesleg, akkor kitűnő helynek tűnt Thomas apukájának a kocsijában csinálni. Gondoltuk olyan menő lenne a szüzességünket elveszteni egy kocsiban.

Emlékszem is, hogy mit éreztem akkor: féltem attól, hogy kevés vagyok neki (pl.: kicsi a mellem, vagy, hogy otthagy egyedül). Izgatott is voltam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés is az a bizonyos első.

Mikor beszálltunk hátulra, tudtam, hogy nincs visszaút. Hirtelen kínos volt az egész, és ami eszembe jutott először azt motyogtam neki. Ő néha nevetett meg megsimította az arcomat és többször kérdezte, hogy biztos akarom-e. A válaszom, rendszerint elpirulva mondtam neki, hogy: igen. Egyszer csak mindketten, vagyis inkább Thomas oldódott fel és úgy döntött neki "melege van", szóval levette magáról a kabátját majd a pólóját. Elképedve néztem rá és tuti, hogy rákvörös lehettem, mert így szólt:

- Talán zavar? - Úgy vigyorgott, hogy azt hittem az arcára fagyott a mosoly.

- Nem, dehogy – mentegetőztem zavartan és lehajtottam a fejemet.

Akkor abban a pillanatban sokkal érdekesebbnek találtam a kabátom ujjait nyúzni. Persze, mint mindent ezt is észrevette, de inkább nem szólt, csak felém pillantott. Éreztem, hogy néz és, hogy jobban pirulok, mint bármikor máskor. Nem szólalt meg, csak cselekedett. Az államnál fogva felemelte a fejemet majd megcsókolt. Úgy hittem, hogy az ő csókjánál nincs jobb. Ajkaim remegtek, ahogy az egész testem, mint egy kocsonya.

Hamar én is feloldódtam és már csak azon kaptam magam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Én kis naiv azt hittem, hogy ennyi idősen menő meg buli lesz "hűha, első alkalom 15 évesen".

Azzal is elment egy csomó idő, hogy hogyan kell felhúzni egy kibaszott óvszert a cerkájára. Ha tényleg pontosan emlékszem, akkor rohadtul fájt, de végül éreztem azt a bizonyos bizsergést az alhasamban, hogy boldog voltam mellette. És hiába használt ki, azért Thomas jól kezelte a helyzetet és próbált segíteni, hogy ne fájjon. Annyiszor kérdezte, hogy biztosan akarom-e, és most már pontosan jól tudom, hogy azért kérdezte, hogy utána neki ne fájjon annyira, hogy csak úgy faképnél hagy az eset után egy nappal.

A történtek után jól éreztem magam, ahogy a barátom is. Elkísért hazáig és még este is rákérdezett, hogy jól vagyok-e.

Igazából egyáltalán nem bírtam magammal, el akartam újságolni ezt a nagyszerű hírt Tuckernek. Amint beléptem a szobájába elvigyorodtam. Bár, ő nem volt annyira mosolygós kedvében.

- Hívtalak vagy ezerszer! – állt fel annyira hirtelen, hogy még hátráltam egy lépést. Megölelt majd adott egy puszit a fejemre. Általában mindig így köszöntött akkor.

- Bocsi, csak Thomasszal voltam – motyogtam majd leültem mellé és belenéztem kíváncsian fürkésző szemeibe.

Thomas és Tucker akkoriban jó barátok lettek, de miközben jártunk Thomasszal teljesen elhanyagoltuk őt mind a ketten. Próbálta, sőt még mindig úgy tett mintha semmi gond nem lenne. Néha, azért látszott rajta, hogy irigykedik egy kicsit, de akkor én észre sem vettem ezeket a jeleket. Csak visszagondolva jöttem rá mindenre.

- Ja, értem.

- Lefeküdtünk – suttogtam alig halhatóan mire Tucker visszakérdezett és újra meg kellett ismételnem azt az egy szót. – Lefeküdtünk.

- Tényleg? – kérdezte mosolyogva. – Akarsz róla beszélni?

Visszaemlékezve erre a jelenetre, most jelen pillanat elástam volna magamat. Megkérdezte még ezek után is, hogy akarok-e róla beszélni, mikor nagyon is látszódott rajta, hogy nem tetszett neki a dolog.

- Hát...

- Jó volt? – simította meg barátságosan a karomat.

- Fájt – suttogtam szemeibe nézve.

- Örülök, hogy boldoggá tesz téged – mosolygott rám. Kamu volt.

Most így tizenhét éves létemre fájnak a legjobban ezek a szavak, de azt a bizonyos kérdést is vegyük figyelembe. A nagy kérdés számomra mindig az volt, hogy melyikük terjesztette el ezt a suliban. Tucker vagy Thomas? 

Egyikükből sem mertem volna kinézni az a tizenöt éves lány, de a mostani azt súgja, hogy Thomas volt az. Tuckerből nem nagyon tudnám ezt kinézni, mivel akkor nagyon jóban voltunk, és bármit mondtam neki ő azt nem adta tovább senkinek sem.

Igazság szerint már előre éreztem, hogy a mai kocsikázás miatt holnap meg fogom szívni, mindenhonnan ezt fogom hallani, és Tucker mindenképpen ragaszkodni akar majd 

Harmadik fejezet

Az emeletről lesietve elvettem mama kezéből a reggelimet majd rohantam is ki a házból. A táskámat bedobtam a hátsó ülésre mire megjött a könyörgő "boci szemű" öcsém. Most kivételesen igent mondtam arra, hogy elviszem a suliba, de ebből nem fogok rendszert csinálni. Már azért sem, mert felhúzta direkt az órámat. Már majdnem beültem a kocsiba, mikor megpillantottam az újdonsült szomszédunkat. Egyből átfutott az agyamon az a gondolat, hogy megkérdezem vigyem-e el, vagy sem, de nem! Megfogadtam, hogy nem gondolok rá, és kész.

Amint a sulihoz értünk és leparkoltam, minden egyes diák felénk fordult. Ez csak természetes, melyik nap nem bámulnak meg? Bevallom egy idő után idegesítő, sőt! Hogy minden nap ez van, azért már, ha csak valaki rám néz egy másodpercre, már az is fel tud húzni. Képes lennék az összes ilyen nyálcsorgató barmot, vagy éppen irigylő barbi babát felrúgni. Istenem! Attól még, hogy Tuckerrel nem vagyok jóba egy év után, az nem rájuk tartozik.

Ahogy körbenéztem megpillantottam az én kis társaságomat. Dave, Mark és Christian. Hozzájuk léptem mire mindegyikőjük agyon ölelt, és kaptam két-két puszit is.

- Csinos vagy! - bökött oldalba Mark mire elmosolyodtam.

- Köszi.

Mark idén érettségizik - vagyis remélem, hogy idén érettségizik -, Dave és Christian-nal pedig szinte mindig ugyanarra az órákra járunk együtt, így ismerkedtünk meg.

- Kész van a matek házid? - kérdezte Dave Christiant mire az említett ember lefagyott.

- Úristen! Valaki házit, most! - Itt Dave-re gondolt. Azóta, hogy én egyszer kölcsön adtam neki nem is kéri. Nem tehetek róla, hogy nem az erősségem a matek. De azért próbálkozom.

- Nekem sincs kész! - jelentette ki Dave majd átkarolva rám nézett. - A legrosszabbhoz kell fordulnunk!

Olyan csúnyán néztem rá, hogy egyből elengedett.

- Ha jó lenne, se adnám oda! - nevettem fel mire Mark annyira elröhögte magát, hogy azt hittem ott fullad meg.

A terembe lépve leültem a helyemre, és elővettem a matek cuccomat. Az előttem lévő lányok össze- összesugdolóztak.

Azért titkon mindig is szerettem volna egy barátnőt, akivel esténként jókat beszélgetünk, nutellát zabálunk, miközben egy csöpögős filmet nézünk – amin elbőgjük magunkat. Szép kis álom.

Nem sokkal később bejött a tanár, és kezdetét vette az óra. Igazából sokkal jobb elfoglaltságot találtam, rajzolni a füzetem sarkába, de azért leírtam mindent, amit a táblára írt.

Óra végén kezdtem összepakolni a cuccaimat és sietni a következő órámra, de a tanárom rám szólt. Vagyis Rose-ra, Tucker-re és rám, hogy maradjunk.

- Rose, Tucker és Reed kisasszony itt marad! – kiáltott, ugyanis már szökni készültem.

Utálom a matek tanárom, de ez kölcsönös is, ha jól érzem. Sóhajtva visszafordultam, és megálltam a tanár előtt. Biztos, hogy nem a matek versenyről szeretne beszélni, mert ha igen akkor én kilógok a sorból. Ó, de még mennyire.

- Na, szóval... - csapta össze a kezét majd nekidőlt az asztalnak. - Én választom ki, hogy melykőtök korrepetálja Lexit matekból vagy ti eldöntitek magatok között? Választhattok! - pillantott rám majd a két szuper matekosra.

- Én biztos, hogy nem! - tette fel a magasba a kezét Tucker.

- És miért nem? - kérdezte.

- Nem érek rá.

- Kifejtenéd ezt bővebben? - pillantott rá Tucker-re összeszorított fogakkal.

- Természetesen - bólintott.

- Lekötelezel - gúnyosan vigyorodott el a tanárnő.

- Edzésem van - mondta ki.

Megráztam a fejemet, és ekkor tudtam felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Jó kis duma: edzésem van. Én se érek rá korrepetálásra járni, mert vár otthon a tévém, hogy bekapcsoljam. De igazság szerint nem akartam azt, hogy bármelyikük is korrepetáljon.

- Ennyi?

- Ennyi - jelentette ki még mindig vigyorogva majd ő is nekidőlt az egyik asztalnak, hogy idegesítse a tanárt majd összefonta a karjait maga előtt, úgy, mint tegnap, amikor hirtelen felszívódtam.

Nem, nem volt tegnap semmi. Felejtsd el, Lexi.

Rose már az ájulás határán volt, míg én csak unottan forgattam a szemeimet. Tucker látszólag élvezte, hogy valamiben okosabb nálam. Ahhoz képest, hogy egy stréber gyerek, van szája a tanárokkal szemben.

- Rose? - Pillantottunk a lányra mindannyian.

Kipirult arccal nézett a tanárnőre.

- Mehetek? - egyenesedett ki Tucker.

- Nem! - szólt rá mérgesen a pedagógus. Sóhajtva felült az egyik padra majd gunyoros mosollyal bámulta tovább a tanárnő feldúlt fejét, ami már kezdett vörösödni az idegességtől úgy, ahogy reggel a szomszéd srácnak.

- Szóval... Rose! - pillantott a lányra, aki szorosan fogta magához a könyveit.

- Öhm... - pásztázta a földet majd megköszörülte a torkát. - Nem hiszem, hogy a suli újság, edzés és a tesóm vigyázása mellett lenne időm ilyenekre - nézett fel.

- Rendben. Ma olyan hír jutott a fülembe, hogy Avery-ék elköltöztek Lexiék mellé... - gondolkodott el egy pillanatra aztán rájött mit is mondott. - Lexi-ék mellé! Fantasztikus! - csapta hirtelen össze a tenyerét mire összerezzentem. - Avery úgyis jó tanuló, menni fog neki az edzés mellett a korrepetálás! - fogta a cókmókját a kezébe majd olyan gúnyosan, ahogy eddig még soha életemben nem láttam még a tanárt, elvigyorodott.

- De ha romlanak majd a jegyeim lesz mibe kapaszkodnom! - állja Tucker a szemkontaktust.

- Erre nem lesz szükséged fiam - legyint Mrs. Scott. – Mondanám, hogy ellenőrizni fogom, de nem. Még a könyvtárban sem kell beülnötök, de ha Lexinek évvégére nem változnak a jegyei, hogy legalább a hármas szintet megüsse, akkor büntetést fogok kiszabni rád, Avery! Szóval szerintem ezt a háromnegyed órás dolgot szerintem simán be tudod sűríteni a napjaidba – kacsintott a tanárnő, majd kiviharzott a teremből.

- Honnan tud maga arról, hogy "Avery-ék" elköltöztek? - szólaltam meg már én is, és kíváncsian a tanár után néztünk, aki egy pillanat alatt előttem termett.

- Te csak ne feleselj nekem! - rázta meg a mutató ujját idegesen.

- Nem feleseltem, csak feltettem egy egyszerű kérdést. Másodszor: most szólaltam meg egyszer, míg "Avery" - mutogattam nyuszi füleket a levegőbe. - már ezredére is kihúzta azt a gyufát magánál...

- De ő legalább tanul! - mutatott rá idegesen a még mindig vigyorgó Tuckerre.

- És, akkor már őt előre is veheti? - háborodtam fel majd inkább jobbnak véltem, ha távozok. El is is indultam a következő terembe, ahol órám lesz.

Egyáltalán nem így terveztem ezt az egészet. Szándékosan nem hagy békén, a tanárnő meg most találja ki, hogy nekem korrepetálás kell. Ez a nő sírba visz, de nem annyira, mint Tucker.

Idegesen vágtam le a táskámat a helyemre majd leültem, mire Tucker önelégült, vigyorgó fejével találtam szembe magam.

- Látom, milyen életkedved van. Ma kezdhetnénk is a korrepetálást, ha neked jó. Mondjuk suli után úgy fél órával? Hazamész, eszel, aztán átjössz! Na?

Felpillantok rá.

- Köszi, de nem szorulok a segítségedre - nyújtom, rá a nyelvemet mire rátámaszkodik az asztalomra.

- Mégis itt az egyetlen ember, aki bukásra áll, az te vagy! - komorodik el a tekintete. - Embert még nem ettem! - nevet fel mire felmordulok.

- Még... – motyogom, az orrom alatt mire mély levegőt vesz.

- Na, jó, akkor máshogy fogalmazok, hogy megértsd. Hazamész, bekapsz valamit, és átjössz! Nem fogok miattad szívni év végén, oké? – váltott át hirtelen egy másik hangnembe. Felhúztam a szemöldökeimet. – És, ha nem jössz át, akkor jelezni fogom a mamádnak!

Úristen, ezt most vegyem egy fenyegetésnek?

Unottan néztem rá. Most komolyan azt hiszi, hogy engem meg hat ezzel a kis dumájával? Felsóhajtottam, és megpróbáltam elővenni a legnyugodtabb énemet. Feltámaszkodtam én is a padra majd a szemeibe néztem, és egy pillanatra meginogott a bátorságom, de nem adtam fel. Ő volt a legjobb barátom, aki mindenemet elviselte. Most talán hülyének nézhetett, egy utolsó senkinek, de ezeket a gondolatokat próbáltam elhessegetni. Csak arra fókuszáltam, hogy ezt most jól csináljam, és nehogy megbotlódjon a nyelvem.

- Azt hiszed, hogy most ezzel meghatsz? Komolyan, Tucker, komolyan? – nevettem fel jóízűen. – Szerinted érdekelni fog, amit mondasz? Hát nem. Mamát talán érdekelni fogja, talán nem. Ez sem érdekel. Hiába magyaráz: Nem fog érdekelni. Nélküled is meg tudom csinálni, nem kell a segítséged, főképp, ha nem is önszántadból segítesz – néztem a szemeibe mélyen, és közben úgy éreztem magam, mintha hirtelen a kemény jégkockából már csak a kiolvadt víz marad. Na meg talán kissé elvetettem a sulykot, de igyekeztem nem erre gondolni. Meg arra, hogy talán megbántottam.

Bólint, és otthagy a helyemnél. Ennyi? Csak bólint? 

Óra után sietek a helyünkre, és megvárom, míg ideérnek a fiúk. Szokás szerint, Dave megint próbált felszedni egy csajt, de hát van az úgy, hogy nem sikerül.

Egy fa alatt állunk, aminek a szél meglobogtatja a leveleit. A szél a hajamba belekap, mire erőszakosan eltűröm a helyéről, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban összekócolódik az egész.

- Nem hiszem el!

- Mi van? - lép mellém Chris.

Vöröses haját mindig oldalra fésülve hordja, és ma sem tett kivételt.

- Korrepetálni fog Tucker! - rúgom fel a port.

- Leüssem? - kérdezi Mark nevetve. Felnevetek, és inkább hagyom az egészet, mert még a végén megint mindenki megtudja, és rólam fog beszélni az egész iskola. Az pedig most nem kellene. Nagyon nem kellene.

Suli után a parkolóba sietek. Egyedül akarok vezetni, kitisztítani a fejemet, és távol tartani magamat ettől a börtöntől. Nem érdekel, Jeffrey majd hazamegy gyalog vagy busszal.

Becsapom a kocsi ajtaját miután beültem, és hátradobom a hátsó ülésre a táskámat. Beindítom a kocsit, ami felhörög, egy pillanatig majd folyamatosan ketyeg tovább. Hirtelen bevágódik mellém egy ismerős személy.

- Mit akarsz? - pillantok rá.

- Hogy vigyél haza! - csatolja be magát.

- Azt lesheted, most szállj ki, míg szépen mondom – mutatok kifelé.

- Ennyivel tartozol, a korrepetálást se csinálom ingyen… Szóval taposs a gázra, és vigyél haza! - mutat, rám majd újra egyenesen ül.

- Már annyiszor elmondtam, hogy nem kérek a segítségedből, miért nem tudod megérteni? – kérdezem felé fordulva.

- Mindig is szar voltál matekból – jelenti ki egy vigyorral az arcán, és közelebb hajol az arcomhoz. – Kell a segítségem.  

- Nem, nem kell! – nézek vele farkasszemet.

- Dehogynem – állja a szemkontaktust. Barna szemeit nézem, és teljesen ellágyulok. Annyira nem akarok veszekedni vele, annyira jó lenne tudomást se venni róla, de egyszerűen így nem fog menni. Tudom, hogy úgy is betartja a korrepetálásaimat, mert nem akar évvégén büntetést. Azt sem értem, hogy ez lehetséges-e, bár lehet ez a tanár hülyesége. Tucker mindig is komolyan vette a tanulást, na, nem mintha én nem, de az már rég a múlté. El akarom felejteni a múltat. De talán, ha minden úgy lenne, mint régen, akkor jobb lenne. Nem, nem lenne jobb! Nem tudom túltenni magam azon, hogy magamra hagyott a legjobb barátom.

Elfordítom a fejem, és csak előre nézek. Egyszerűen nem bírtam tovább a szemeibe nézni, mert attól féltem túl nagy hatással lesznek rám.

- Már elmondtam, hogy nem kell a segítséged, és most kérlek, szállj ki az autómból, és együtt az életemből – szorítottam rá a kormányra, mire teljesen elfehéredtek az ujjaim.

- Van egy jobb ötletem!

Megint mély levegőt vettem és jelentőségteljesen rápillantottam.

- Na, mi?

- Hazaviszel, és törleszted a korrepetálásaidat – kacsintott rám.

- Te tényleg nem értesz? – háborodtam fel.

- Ööö… - gondolkodott el majd újra előjött a vigyora. – Nem!

Megforgattam a szemeimet. Ez nem lehet igaz, hogy direkt akar felidegesíteni.

- Szóval, most indulj, mielőtt kiszállok, és a fél iskola megtudja, hogy a kocsidban ültem, és nem indultunk el, mert valami mást csináltunk.

- Te most fenyegetsz? – kérdőn nézek rá.

- Én? Úgy ismersz, mint aki fenyegetőzni szokott? – vádlón a szívéhez emelte a kezét, és tátott szájjal nézett rám.

- Kitudja mi történt veled az egy év alatt…

- Na, elindulsz, vagy mindennapos pletykákat szeretnél? – kérdezte az előbbi mondatomat figyelmen kívül hagyva.

Teljesen kikészít, de igazából mindig is ilyen volt, és bírtam mikor így játszotta az eszét. Ne is jusson többet ez az eszedbe, Lexi.

- Inkább a második – vigyorodtam el, és kinyitottam átnyúlva rajta az ő oldalán lévő ajtót.

- Oké, de én nem akarok pletykákat, szóval… - csapta be az ajtót.

- Az már a te bajod – sóhajtottam.

- Meg a tiéd is! De indulj már, vagy azért nem indulunk, mert tulajdonképpen nem is tudsz vezetni? Mert, ha nem tudsz, szívesen segítek ebben is, de mindennek ára van.

- Jól van, indulok már, csak fogd be a szád egy percre! – szóltam rá, és újból sóhajtva elindultam.

- Amúgy… - szólalt meg miután kikanyarodtam a sulitól.

- Amúgy… Nem érdekel! – vágtam a szavába.

Őszintén bírtam ezt a kis összerezdülést kettőnk között, de közben éreztem a szívem legmélyén, hogy nem kellene ennyire közelien társalognom vele. Eddig is megvoltam most miért kell ennyire ragaszkodnia hozzám? Tudtam, éreztem, hogy ebből a korrepetálásos dologból semmi jó nem fog kisülni.

Második fejezet

 Megszólalt az ébresztő órám mire egyből kipattantak szemeim. Nem a helyükről, azért. Betegeskedéseim között nem szokásom órát felhúzni, de ezek szerint az öcsém volt, de hogy hogyan és mikor tette azt, fogalmam sincsen.

Az órára pillantok és észreveszem, hogy még hajnali öt. Fejemet a párnámba fúrom, majd magamra húzom a takarómat, de lehetetlenség, hogy már ezek után visszaaludjak. Feltápászkodtam, majd felkaptam magamra a köntösömet, a papucsomat felhúztam a lábamra és lefelé mentem, a földszintre. Készítettem magamnak egy teát, mint tegnap, és visszafelé indultam a szobámba mikor beleütköztem Jeffreybe.

- Hát te? - kérdezte mintha nem tudná.

- Teát készítettem, mint látod - mondom vigyorogva. - Csak véletlenül bekapcsolva hagytam az ébresztőmet! - húzom el a számat teljesen megjátszva.

- Az nem jó - szorítja össze fogait. - Máskor figyelj oda jobban! - kacsint.

- Tudom, hogy te voltál - forgatom meg szemeimet.

Megvonja vállait fél oldalra mosolyogva.

- Kitudja - vigyorog ő is, majd puszit küld felém, és elmegy mellettem.

Szaporán szobámba igyekszem, majd nagy nyikorgások között becsukom a szobám ajtaját. Ezt még tutira leverem rajta, ha nem leszek ilyen elpunnyadt állapotban.

A köntösöm tutyiját felhúzom a fejemre és kimegyek az erkélyre, hogy friss levegőt tudjak szippantani a levegőből. Ha ezt a mama látná tuti, hogy kapnék tőle egy nagy taslit.

A biztonság kedvéért, azért vittem magammal egy takarót, ha fáznék. Hát a sejtésem beigazolódott, ugyanis sütött a nap, de még azért eléggé hideg volt az idő.

Szegény virágaim, amiket kiakasztgattunk már elkezdtek fonnyadni, mert mindig elfelejtem őket meglocsolni. Na, mindegy majd máskor – mindig ezt mondom magamnak, miközben tudom, hogy úgyse fogok egy csepp vizet se önteni.

A forró teámat kortyolgattam, miközben Tucker-ék házát bámultam. Biztos, hogy jól meggondolták, hogy ebbe a házba költöznek? Rengeteg ház van ebben a városban, miért pont a mellettünk lévő házba akarják leélni az életük további részét? És mióta árulta az öreglány a házát?

Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha mama mondta Jazminenek, hogy költözzenek ide, hátha megint barátok leszünk Tuckerrel? Azt gondolja, hogy olyan lesz minden, mint régen, hogy olyan leszek, mint régen? Egy stréber kislány, aki minden elkéretszkedésnél megkérdezi a mamáját, és suli után szinte egyből leül tanulni, csak azért, hogy valóra válthassa az álmait. Hát, ha ezt akarja elérni, akkor egészen jó helyen kapizsgál, mert eléggé összezavart, de ez akkor sem fog ilyen könnyedén menni, mint ő, ahogy azt elképzelte.

- Szép jó reggelt erkélyes szomszédom!

Gondolatomból a szomszéd srác zökkent ki, aki nem más, mint Tucker.

- Magának is! - intettem neki, és beleittam újból a teámba. Úgy éreztem muszáj, vagyok beleinni, hogy valamennyire el tudjam rejteni a kifelé áramló érzéseimet.

- Hogy vagy? - kérdezi kedvesen, és összébb húzza magán a kék takaróját.

Miért kedves velem?

- Megvagyok! Még... - nevetek fel erőltetően mire azonnal köhögnöm kell. Igazából mindenkinek ezt mondtam, de most mit mondhatnék? Azt, hogy a halálomon vagyok ebben a pár napban?

- Az jó... - motyogja vigyorát elfojtva.

És itt megállt az élet. Egyszerűen nem tudunk mit mondani egymásnak, amit őszintén nem is bántam, mert valahogy kínosnak éreztem, és nem tudtam hova tenni az előbbi kedvességét, amivel teljesen összezavarodtam, de igyekeztem kizárni a gondolataimból.

Körülbelül öt percig lehettünk csendbe, mikor újból megszólal.

- Na és mikor jössz suliba? - pillant rám barna szemeivel.

- Szerintem hétfőn, de remélem, hogy már előbb tudok menni. - motyogom a korlátot pásztázva. Motyogok? Remélem?

- Aha, az jó... - dünnyögi, majd hátra nyúl a párkányig, és egy cigarettás dobozt vesz a kezébe.

- Mióta cigizel? - csúszik ki a számon kérdés.

- Egy ideje... - nyújtja el a szót rám se nézve, miközben meggyújt egy darab cigarettát, és szippant belőle párat.
Ez teljességgel lehetetlen, amióta az eszemet tudom, és barátok vagyunk sosem szerette a cigarettát, már csak a gondolatától undorodott.

- Pontosítva? - sandítok. Hát, ha már kicsúszott, akkor tudjak is meg többet.

- Nem szoktam feljegyzetelni, hogy mikor és mibe kezdek bele... - forgatja meg a szemét unottan.

- Oké - mondom nyugodt hangon. - Csak kérdeztem - köhintek párat.

- Oké, én meg csak mondtam - ismétli meg a szavaimat teljesen feleslegesen, de szerintem attól fél, hogy nem fog tudni mit mondani, vagy inkább nem is akar semmit se mondani.

A konyhában ültem, és épp az ebédemet fogyasztottam el, amit a mama csinált nem olyan rég. Miután Tuckerrel beszélgettem leültem tévézni-netezni, amivel ebédig el tudtam magamat foglalni.

A forró levessel is sikerült odaégetnem a nyelvemet, mint a teával a reggel, vagy akárcsak a tegnap.

Mamára néztem, ahogy felhúzza a cipőjét és azon tanakodtam, hogy megint pakolni megy segíteni, vagy csak trécselni Jazmine-nel?

- Hova mész?

- Segítenek pakolászni Jazmine-nek! - mosolygott rám kedvesen. Mama mindig kedvesen mosolyog, kivéve akkor, amikor kihúzom nála a gyufát. Eddig rekordot döntöttem, mivel az elmúlt pár napban nem kiabáltunk egymással, és az óta kedvesen is viselkedik velem. 

- Egész nap itthon poshadok! Ha megettem mehetek én is? – kérdeztem.

Szerintem teljességgel meg is bolondultam. Már megint mi ez a kérdés Alexandra? Meg ez az engedélykérés?

- Nem! Még pihenned kell! Nem akarom, hogy úgy menj suliba, mint akit most húztak elő a szennyes tartóból, és ráadásul nem hiányzik az, hogy Tucker vagy Zed is lebetegedjen miattad!

Egy kicsit mintha eltúlozta volna, vagy csak ki akarta élvezni, hogy itthon vagyok, és nem csavargok. Nem is tudom melyik az igazabb. Lehet, hogy mindkettő.

- Oké, csak kérdeztem - legyintettem.

Bólintott majd intett egyet nekem, és kilépett az ajtón.

Szerintem ez valamiféle büntetésszerű lehet. Tuti, direkt csinálja.

Miután elszürcsöltem a levest már nem kívántam semmit, ezért felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a laptopomat. Mit ne mondjak a közösségi portálokon alig voltak fent, sőt, senki. Mindenki az órára figyel, vagy mi a szösz? Eléggé érdekes, hisz szinte mindenki a nap huszonnégy órájában fent lógnak és egymásnak írnak hülyébbnél hülyébb üzeneteket. Elővettem a füzeteimet, és belenéztem, hogy miket kellene megtanulnom. Legalább öt darab sorakozott az ágyamon, de egyszerűen képtelen voltam, nem volt hozzá erőm, hogy megtanuljam bármelyiket is. És ebből az egészből csak annyi lett, hogy megkérdeztem magamtól: én miért szerettem ennyire tanulni régen?

Másnap a teraszomon ültem kint, és csak úgy merengtem az élet dolgairól. Sok minden kavargott a fejembe. A tanulás -, hogy mennyire nincsen hozzá kedvem, mégis egy kettest össze kellene hozni -, a facebook - senki se lóg fent és, ezért marhára unom magam egész nap -, mi lesz vajon ma a vacsora, na meg persze Tucker. Nem is értem ezt az egész költözösdit, de legfőképpen őt. Miért nem tud egyszerűen bunkó lenni velem, és kész?

Mamát pillantottam meg, aki láthatólag át akart settenkedni a szomszédba.

- Én is megyek! - pattantam fel egyből. Mintha valaki más irányítana belülről, és nem én magamat. Érdekes ez a tinédzser kor az egyszer biztos.

Gyorsan leszaladtam az emeletről becsukva magam mögött az összes ajtót. Mire leértem már mama is ott volt. Magamra kaptam egy cipzáras szürke pulcsit meg a fekete lábujjas papucsomat aztán együtt mentünk át. Kint a szokásos idő volt, de most kivételesen a szél is közrejátszott, ezért összehúztam magamon a pulóveremet.

Miközben hozzájuk értünk – a ház elé, ami kábé két perc se volt – síri csendben haladtunk egymás mellett. Mint két vadidegen.

Igazából furcsálltam, hogy mama nem mondott nemet, de valahogyan még is örültem.

- Sziasz... - Mikor megláttam, hogy csak Jazmine van itt magamba fojtottam a szót. Ahhoz képest, hogy hétfőn költöztek ide eléggé berendezkedtek már, de azért volt még jó pár bontatlant doboz, és ide-oda tologatott bútor.

- Gyere! - intett felém Jazmine majd felfelé kezdett húzni. Megmutatta a Zed majd Tucker szobáját fent az emeleten. Az ágya, íróasztala meg a szekrénye volt csak a helyén, a többi holmija még csak dobozban volt. Hófehérek voltak a falak a bútoraival ellentétben, amik a legsötétebb árnyalatban burkolóztak. Régen Tucker mindig a barnáért volt oda, de hát az idők változnak, úgy mi is változunk.

- Arra már nem jutott a költségvetésünkből, hogy kifessük a szobákat is, de ami késik, az nem múlik – mondta elkeseredetten Jazmine.

- Szerintem így is tök jó! Tucker majd úgy is kiplakátozza az egészet – próbáltam feldobni Jazminet, ami szerencsére sikerült is.

- Igazad van!

Észrevettem, hogy eltűnt a tévé állványa. Nem lenne ez akkora probléma, ha nem tudnám, hogy Tucker nagyon szerette azt az állványt, az volt a mindene. Soha nem engedte lecserélni, most még se volt itt. Nem értettem.
Kínos csend állt be a szobában, mire feldobtam azt az ötletet, hogy menjünk le, és igyunk egy kávét. Kicsit furcsa volt ezt pont nekem kimondani, hisz nem én laktam itt, de mindkét felnőtt értékelte az ötletet. A fiúk pont akkor toppantak be, majd mindkettőjük ledobta ugyanarra a helyre a táskáját, és kiszolgálva magukat enni kezdtek. Olyanok voltak ők ketten, mintha ikrek lennének: ugyanúgy voltak felöltözve, tetőtől-talpig feketében. Nekem erről mindig az általános iskolás tanárom jutott eszembe, aki azt mondta, hogy ha full feketében lát egy diákot, akkor biztosan lelki problémája van, és én emiatt ezt is gondoltam. Ezért sosem öltöztem csak feketébe.

Kikaptam a szekrényből egy poharat majd teletöltöttem üdítővel, amit hűtő mellett találtam. A fiúk épp azt ecsetelték, hogy Selena Gomez, vagy Ariana Grande a jobb csaj. Először is azt nem értem, hogy ezen, hogy lehet vitázni? Másodszor, nem az a fontos, hogy ki énekel jobban, és nem a kinézetét kell figyelni?

- Miért fontos az, hogy melyiknek van jobb melle? - kérdezte anyjuk értetlenül összehúzva a szemét a fiúkra meredve.

- Ez a huszonegyedik század! - súgtam oda halkan Jazmine-nek, aki csak vállat vont, és odatette főni a kávét.

- Anya, te ezt nem értheted! - szólalt meg Zed.

- Persze, én nem érthetek semmit! És azt sem, hogy mit keres egy halom karó a tájékoztatódban! - emelte fel a hangját mire a fiú csak behúzta a nyakát. Mosolyomat próbáltam visszatartani, hogy a számba harapok, de alig ment. Hirtelen elnevettem magam mire mindenki rám nézett. De már meg is bántam, mert tudtam, hogy mi fog következni.

- A te jegyeidről ne is beszéljünk! - szállt bele mama a vitába.

Csak megforgattam a szemeimet, ez semmi volt a többihez képest. Egész végig, míg pakolásztunk csöndbe voltam, mint akinek beragasztózták a száját. Nem nagyon beszélgettem se a fiúkkal, se mamával, se Jazmine-nel. Kicsit uncsi volt, de valamennyivel jobb volt, mint a füzeteimet nézegetni, vagyis csak a borítójukat, és várni arra, hogy mikor jön meg a kedvem a tanuláshoz.
Először Jazmine szobájával kezdtünk, amivel elég hamar végeztünk, mert mint kiderült ő egész este pakolászott. Utána a konyhával majd a nappalival és végül a fürdővel. A srácok szobáját, azt rájuk hagytuk, rendezzék úgy, ahogy akarják. Jazmine állítása szerint, már próbált nekik segíteni, de Zed kétszer leüvöltötte míg Tucker egyszer kiküldte a szobájából az elmúlt napokban.

Mamáék beszélgettek, én igazából nem nagyon tudtam beleszólni, mert valami receptről beszélgettek, és hát hogy is mondjam...  Ez engem valahogyan nem tudott lekötni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, miközben nem figyeltek gyorsan felosontam majd berontottam hirtelen Zed szobájába. Mikor hallotta, hogy nyílik az ajtó egyből kikapcsolta a tévéjét. Már megint videó játékozott.

- Nyugi, csak én vagyok - nyugtatgattam majd lehuppantam mellé. - De szerintem jobb lenne, ha elpakolnál, nagy a kupi!

- Hány napja hallom ezt... - sóhajtott majd visszanyomta a tévét, és leült vissza az ágya elé majd megint játszani kezdett.

Értetlenül meredtem rá mire a mellette lévő chipses zacskóból kivett egy adagot, és a szájába szórta vagy inkább az arcába. Majdnem elnevettem magam ezen a jelenten, olyan faképpel csinálta ezt a mozdulatot.

Az ő szobája régebben mindig kupis volt, de hogy csak a dobozok álltak, sokkal tisztább volt, mint eddig soha máskor.

Megkínált, de én csak nemlegesen megráztam a fejemet. Megpaskolta mellette a helyet, hogy üljek le, és miután követtem az utasítását, a kezembe nyomott egy másik konzolt, gondolom, hogy játsszak vele. Persze arra nem számítottam, hogy csúszkálni fog a kezembe a zsíros keze miatt. Megtöröltem a pólómba az egész konzolt majd beszálltam én is a játékba. Nem sok idő kellett mire rongyosra vert.

- A lányokat hagyni kell nyerni! – akadtam ki, és ránéztem.

- Nem én vagyok az a pasi – nevetett fel és belemarkolt a chipses zacskóba majd feldobta és próbált minél többet a szájába ejteni. Én csak a fejemet fogtam. Jazmine „nagyon” fog neki örülni.

- Azt észrevettem – néztem végig rajta. – A lányok buknak rád?

- Minden első – kacsintott.

- Hát, akkor én eléggé kivétel vagyok.

- Dehogy is, Lexi. Ne kéresd magad.

Csak elkezdtem rajta nevetni, mert tudtam, hogy megjátssza magát.
- Max te nem tudsz nekem ellenállni – nevettem fel.

- Na, azért tudd hol a határ – körözött egyet az ujjával.

- Én tudom – utánoztam a mozdulatát. – Csak te nem.

Úgy éreztem magam ezekben a percekben, mint egy tizenhárom éves. Bár Zed mellett csak annyinak tudod magad érezni a hülyeségei miatt. Inkább fogtam magam, és elhagytam a szobáját, amit ő észre sem vett, mert annyira koncentrált a játékra.

Ahogy Tucker ajtaja előtt megálltam elgondolkoztam azon, hogy benyitok hozzá. És megint elgondolkoztam ezen, hogy hogyan juthatott ilyesmi az eszembe. Legnagyobb balszerencsémre kinyílt az ajtó. Annyira meglepődtem, hogy hátrébb léptem egyet. Így hogy egymás mellett álltunk tisztán láttam, hogy majdnem egy fejjel volt magasabb nálam, de még most is ugyanúgy nézett rám, mint mindig. Aztán egyik pillanatból a másikra megváltozott a nyugodt arckifejezése vigyorgóvá.

- Bocs - léptem el előle. - Lefelé indultam.

- Aha – szólt utánam, miközben lefelé mentem. Egy pillanat alatt hátrafordultam és ránézve felvontam a szemöldökeimet.

- Higgy, amit akarsz! - mondtam mire egy mosoly ment át az arcán aztán amilyen hirtelen jött az a mosoly, annyira gyorsan el is tűnt az arcáról.

- Láttam, hogy az ajtó előtt álldogáltál! – állapította meg összefont kézzel a falnak támaszkodva.

- Minden rendben van? – mentett ki a kínos helyzetből Jazmine. Pont a legjobbkor!

- Persze - fordultam felé. - Épp indulni készültem! - mondom, majd gyorsan felkapom a cipőmet és már el is tűnök, mint a kámfor.

Hétfőtől már úgyse fogunk egymáshoz szólni, és minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Visszatartom az érzelmeimet, a gondolataimat róla, és akkor végre minden rendben lesz, mint pár nappal ezelőtt… Csak, hogy minden máshogy alakult, mint ahogyan elterveztem.