Tegnap este összevesztem megint mamával,
és igazság szerint nem igazán érdekelt, még az arcomon égő piros folt sem, ahol
megütött. Aztán csak bocsánatot kért, de már megszoktam, úgyhogy csak
legyintettem, és lefeküdtem az ágyamra.
Persze, hogy nem mentem át hozzá, nem
akartam a segítségét, főképp nem úgy, hogy csak maga miatt csinálta. Nehéz volt
bevallani, de leginkább ez zavart.
Minden egyes olyan embernek, aki az én
ügyeimmel foglalkozik, annak nincs élete, és soha nem is lesz. Az ilyen emberek
mindig a másikkal foglalkoznak, és el akarják érni, hogy tönkretegyék az adott
embert. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak soha ne költöztek volna a
szomszédba, bárcsak azt érezném, hogy mikor levegőt veszek, akkor tényleg úgy
érezzem, hogy ment belém egy cseppnyi oxigén. De nem érzem. Veszek levegőt,
mégis azt érzem, hogy az kevés, nem elég. Több kell, és sohasem lesz elég. Most
mondanám azt, hogy halálos beteg vagyok, vagdosom a karomat, drogozok, alkoholista
vagyok, gyógyszerfüggő, de az a baj, hogy egyik sem. Néha elgondolkozom,
valamelyiknek kellene legyek, és akkor talán elfelejteném ezt a sok
szörnyűséget a fejembe, de én nem lennék képes bántani magamat. Az teljesen más
dolog, hogy néha iszok egy-két sört, berúgunk. Az nem megszállottság. Az
viszont igen, hogy sokszor gondoltam Tuckerre, és szerettem volna mindent úgy,
ahogy az álmaimban elképzeltem. Vagyis a belsőm ezt akarta, de az eszem mindig
azt diktálta, hogy ne, mert nem lesz jó vége, főképp Davidék miatt.
Azt hiszem – eddig – életem egyik
legnagyobb hibáját, akkor követtem el, mikor lefeküdtem Thomasszal. Életem
egyik legnagyobb hibája volt Ő. Csak kihasznált, mert neki az kellett, nem én,
úgy isten igazából. Hiába voltunk már három hónapja együtt, szerintem soha nem
érzett úgy igazán szerelmet irántam, mint én ő iránta. Mellesleg, akkor kitűnő
helynek tűnt Thomas apukájának a kocsijában csinálni. Gondoltuk olyan menő
lenne a szüzességünket elveszteni egy kocsiban.
Emlékszem is, hogy mit éreztem akkor:
féltem attól, hogy kevés vagyok neki (pl.: kicsi a mellem, vagy, hogy otthagy
egyedül). Izgatott is voltam, mert kíváncsi voltam, hogy milyen érzés is az a
bizonyos első.
Mikor beszálltunk hátulra, tudtam, hogy
nincs visszaút. Hirtelen kínos volt az egész, és ami eszembe jutott először azt
motyogtam neki. Ő néha nevetett meg megsimította az arcomat és többször
kérdezte, hogy biztos akarom-e. A válaszom, rendszerint elpirulva mondtam neki,
hogy: igen. Egyszer csak mindketten, vagyis inkább Thomas oldódott fel és úgy
döntött neki "melege van", szóval levette magáról a kabátját majd a
pólóját. Elképedve néztem rá és tuti, hogy rákvörös lehettem, mert így szólt:
- Talán zavar? - Úgy vigyorgott, hogy azt
hittem az arcára fagyott a mosoly.
- Nem, dehogy – mentegetőztem zavartan és
lehajtottam a fejemet.
Akkor abban a pillanatban sokkal
érdekesebbnek találtam a kabátom ujjait nyúzni. Persze, mint mindent ezt is
észrevette, de inkább nem szólt, csak felém pillantott. Éreztem, hogy néz és,
hogy jobban pirulok, mint bármikor máskor. Nem szólalt meg, csak cselekedett.
Az államnál fogva felemelte a fejemet majd megcsókolt. Úgy hittem, hogy az ő
csókjánál nincs jobb. Ajkaim remegtek, ahogy az egész testem, mint egy
kocsonya.
Hamar én is feloldódtam és már csak azon kaptam
magam, hogy anyaszült meztelen vagyok. Én kis naiv azt hittem, hogy ennyi
idősen menő meg buli lesz "hűha, első alkalom 15 évesen".
Azzal is elment egy csomó idő, hogy hogyan
kell felhúzni egy kibaszott óvszert a cerkájára. Ha tényleg pontosan emlékszem,
akkor rohadtul fájt, de végül éreztem azt a bizonyos bizsergést az alhasamban,
hogy boldog voltam mellette. És hiába használt ki, azért Thomas jól kezelte a
helyzetet és próbált segíteni, hogy ne fájjon. Annyiszor kérdezte, hogy
biztosan akarom-e, és most már pontosan jól tudom, hogy azért kérdezte, hogy
utána neki ne fájjon annyira, hogy csak úgy faképnél hagy az eset után egy
nappal.
A történtek után jól éreztem magam, ahogy
a barátom is. Elkísért hazáig és még este is rákérdezett, hogy jól vagyok-e.
Igazából egyáltalán nem bírtam magammal,
el akartam újságolni ezt a nagyszerű hírt Tuckernek. Amint beléptem a szobájába
elvigyorodtam. Bár, ő nem volt annyira mosolygós kedvében.
- Hívtalak vagy ezerszer! – állt fel
annyira hirtelen, hogy még hátráltam egy lépést. Megölelt majd adott egy puszit
a fejemre. Általában mindig így köszöntött akkor.
- Bocsi, csak Thomasszal voltam –
motyogtam majd leültem mellé és belenéztem kíváncsian fürkésző szemeibe.
Thomas és Tucker akkoriban jó barátok
lettek, de miközben jártunk Thomasszal teljesen elhanyagoltuk őt mind a ketten.
Próbálta, sőt még mindig úgy tett mintha semmi gond nem lenne. Néha, azért
látszott rajta, hogy irigykedik egy kicsit, de akkor én észre sem vettem ezeket
a jeleket. Csak visszagondolva jöttem rá mindenre.
- Ja, értem.
- Lefeküdtünk – suttogtam alig halhatóan
mire Tucker visszakérdezett és újra meg kellett ismételnem azt az egy szót. –
Lefeküdtünk.
- Tényleg? – kérdezte mosolyogva. – Akarsz
róla beszélni?
Visszaemlékezve erre a jelenetre, most
jelen pillanat elástam volna magamat. Megkérdezte még ezek után is, hogy
akarok-e róla beszélni, mikor nagyon is látszódott rajta, hogy nem tetszett
neki a dolog.
- Hát...
- Jó volt? – simította meg barátságosan a
karomat.
- Fájt – suttogtam szemeibe nézve.
- Örülök, hogy boldoggá tesz téged – mosolygott
rám. Kamu volt.
Most így tizenhét éves létemre fájnak a
legjobban ezek a szavak, de azt a bizonyos kérdést is vegyük figyelembe. A nagy
kérdés számomra mindig az volt, hogy melyikük terjesztette el ezt a suliban.
Tucker vagy Thomas?
Egyikükből sem mertem volna kinézni az a
tizenöt éves lány, de a mostani azt súgja, hogy Thomas volt az. Tuckerből nem
nagyon tudnám ezt kinézni, mivel akkor nagyon jóban voltunk, és bármit mondtam
neki ő azt nem adta tovább senkinek sem.
Igazság szerint már előre éreztem, hogy a mai kocsikázás miatt holnap
meg fogom szívni, mindenhonnan ezt fogom hallani, és Tucker mindenképpen
ragaszkodni akar majd
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése