Az emeletről lesietve elvettem mama
kezéből a reggelimet majd rohantam is ki a házból. A táskámat bedobtam a hátsó
ülésre mire megjött a könyörgő "boci szemű" öcsém. Most kivételesen
igent mondtam arra, hogy elviszem a suliba, de ebből nem fogok rendszert csinálni.
Már azért sem, mert felhúzta direkt az órámat. Már majdnem beültem a kocsiba,
mikor megpillantottam az újdonsült szomszédunkat. Egyből átfutott az agyamon az
a gondolat, hogy megkérdezem vigyem-e el, vagy sem, de nem! Megfogadtam, hogy
nem gondolok rá, és kész.
Amint a sulihoz értünk és leparkoltam,
minden egyes diák felénk fordult. Ez csak természetes, melyik nap nem bámulnak
meg? Bevallom egy idő után idegesítő, sőt! Hogy minden nap ez van, azért már,
ha csak valaki rám néz egy másodpercre, már az is fel tud húzni. Képes lennék
az összes ilyen nyálcsorgató barmot, vagy éppen irigylő barbi babát felrúgni.
Istenem! Attól még, hogy Tuckerrel nem vagyok jóba egy év után, az nem rájuk
tartozik.
Ahogy körbenéztem megpillantottam az én
kis társaságomat. Dave, Mark és Christian. Hozzájuk léptem mire mindegyikőjük
agyon ölelt, és kaptam két-két puszit is.
- Csinos vagy! - bökött oldalba Mark mire
elmosolyodtam.
- Köszi.
Mark idén érettségizik - vagyis remélem,
hogy idén érettségizik -, Dave és Christian-nal pedig szinte mindig ugyanarra
az órákra járunk együtt, így ismerkedtünk meg.
- Kész van a matek házid? - kérdezte Dave
Christiant mire az említett ember lefagyott.
- Úristen! Valaki házit, most! - Itt
Dave-re gondolt. Azóta, hogy én egyszer kölcsön adtam neki nem is kéri. Nem
tehetek róla, hogy nem az erősségem a matek. De azért próbálkozom.
- Nekem sincs kész! - jelentette ki Dave
majd átkarolva rám nézett. - A legrosszabbhoz kell fordulnunk!
Olyan csúnyán néztem rá, hogy egyből
elengedett.
- Ha jó lenne, se adnám oda! - nevettem
fel mire Mark annyira elröhögte magát, hogy azt hittem ott fullad meg.
A terembe lépve leültem a helyemre, és
elővettem a matek cuccomat. Az előttem lévő lányok össze- összesugdolóztak.
Azért titkon mindig is szerettem volna egy
barátnőt, akivel esténként jókat beszélgetünk, nutellát zabálunk, miközben egy csöpögős
filmet nézünk – amin elbőgjük magunkat. Szép kis álom.
Nem sokkal később bejött a tanár, és
kezdetét vette az óra. Igazából sokkal jobb elfoglaltságot találtam, rajzolni a
füzetem sarkába, de azért leírtam mindent, amit a táblára írt.
Óra végén kezdtem összepakolni a cuccaimat
és sietni a következő órámra, de a tanárom rám szólt. Vagyis Rose-ra, Tucker-re
és rám, hogy maradjunk.
- Rose, Tucker és Reed kisasszony itt
marad! – kiáltott, ugyanis már szökni készültem.
Utálom a matek tanárom, de ez kölcsönös
is, ha jól érzem. Sóhajtva visszafordultam, és megálltam a tanár előtt. Biztos,
hogy nem a matek versenyről szeretne beszélni, mert ha igen akkor én kilógok a
sorból. Ó, de még mennyire.
- Na, szóval... - csapta össze a kezét
majd nekidőlt az asztalnak. - Én választom ki, hogy melykőtök korrepetálja
Lexit matekból vagy ti eldöntitek magatok között? Választhattok! - pillantott
rám majd a két szuper matekosra.
- Én biztos, hogy nem! - tette fel a
magasba a kezét Tucker.
- És miért nem? - kérdezte.
- Nem érek rá.
- Kifejtenéd ezt bővebben? - pillantott rá
Tucker-re összeszorított fogakkal.
- Természetesen - bólintott.
- Lekötelezel - gúnyosan vigyorodott el a
tanárnő.
- Edzésem van - mondta ki.
Megráztam a fejemet, és ekkor tudtam
felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Jó kis duma: edzésem van. Én se érek
rá korrepetálásra járni, mert vár otthon a tévém, hogy bekapcsoljam. De igazság
szerint nem akartam azt, hogy bármelyikük is korrepetáljon.
- Ennyi?
- Ennyi - jelentette ki még mindig
vigyorogva majd ő is nekidőlt az egyik asztalnak, hogy idegesítse a tanárt majd
összefonta a karjait maga előtt, úgy, mint tegnap, amikor hirtelen felszívódtam.
Nem,
nem volt tegnap semmi. Felejtsd el, Lexi.
Rose már az ájulás határán volt, míg én
csak unottan forgattam a szemeimet. Tucker látszólag élvezte, hogy valamiben
okosabb nálam. Ahhoz képest, hogy egy stréber gyerek, van szája a tanárokkal
szemben.
- Rose? - Pillantottunk a lányra
mindannyian.
Kipirult arccal nézett a tanárnőre.
- Mehetek? - egyenesedett ki Tucker.
- Nem! - szólt rá mérgesen a pedagógus.
Sóhajtva felült az egyik padra majd gunyoros mosollyal bámulta tovább a tanárnő
feldúlt fejét, ami már kezdett vörösödni az idegességtől úgy, ahogy reggel a
szomszéd srácnak.
- Szóval... Rose! - pillantott a lányra,
aki szorosan fogta magához a könyveit.
- Öhm... - pásztázta a földet majd
megköszörülte a torkát. - Nem hiszem, hogy a suli újság, edzés és a tesóm
vigyázása mellett lenne időm ilyenekre - nézett fel.
- Rendben. Ma olyan hír jutott a fülembe,
hogy Avery-ék elköltöztek Lexiék mellé... - gondolkodott el egy pillanatra
aztán rájött mit is mondott. - Lexi-ék mellé! Fantasztikus! - csapta hirtelen
össze a tenyerét mire összerezzentem. - Avery úgyis jó tanuló, menni fog neki
az edzés mellett a korrepetálás! - fogta a cókmókját a kezébe majd olyan
gúnyosan, ahogy eddig még soha életemben nem láttam még a tanárt,
elvigyorodott.
- De ha romlanak majd a jegyeim lesz mibe
kapaszkodnom! - állja Tucker a szemkontaktust.
- Erre nem lesz szükséged fiam - legyint
Mrs. Scott. – Mondanám, hogy ellenőrizni fogom, de nem. Még a könyvtárban sem
kell beülnötök, de ha Lexinek évvégére nem változnak a jegyei, hogy legalább a
hármas szintet megüsse, akkor büntetést fogok kiszabni rád, Avery! Szóval
szerintem ezt a háromnegyed órás dolgot szerintem simán be tudod sűríteni a
napjaidba – kacsintott a tanárnő, majd kiviharzott a teremből.
- Honnan tud maga arról, hogy
"Avery-ék" elköltöztek? - szólaltam meg már én is, és kíváncsian a
tanár után néztünk, aki egy pillanat alatt előttem termett.
- Te csak ne feleselj nekem! - rázta meg a
mutató ujját idegesen.
- Nem feleseltem, csak feltettem egy
egyszerű kérdést. Másodszor: most szólaltam meg egyszer, míg "Avery"
- mutogattam nyuszi füleket a levegőbe. - már ezredére is kihúzta azt a gyufát
magánál...
- De ő legalább tanul! - mutatott rá
idegesen a még mindig vigyorgó Tuckerre.
- És, akkor már őt előre is veheti? -
háborodtam fel majd inkább jobbnak véltem, ha távozok. El is is indultam a
következő terembe, ahol órám lesz.
Egyáltalán nem így terveztem ezt az
egészet. Szándékosan nem hagy békén, a tanárnő meg most találja ki, hogy nekem
korrepetálás kell. Ez a nő sírba visz, de nem annyira, mint Tucker.
Idegesen vágtam le a táskámat a helyemre
majd leültem, mire Tucker önelégült, vigyorgó fejével találtam szembe magam.
- Látom, milyen életkedved van. Ma kezdhetnénk
is a korrepetálást, ha neked jó. Mondjuk suli után úgy fél órával? Hazamész, eszel,
aztán átjössz! Na?
Felpillantok rá.
- Köszi, de nem szorulok a segítségedre - nyújtom,
rá a nyelvemet mire rátámaszkodik az asztalomra.
- Mégis itt az egyetlen ember, aki bukásra
áll, az te vagy! - komorodik el a tekintete. - Embert még nem ettem! - nevet
fel mire felmordulok.
- Még... – motyogom, az orrom alatt mire
mély levegőt vesz.
- Na, jó, akkor máshogy fogalmazok, hogy
megértsd. Hazamész, bekapsz valamit, és átjössz! Nem fogok miattad szívni év
végén, oké? – váltott át hirtelen egy másik hangnembe. Felhúztam a
szemöldökeimet. – És, ha nem jössz át, akkor jelezni fogom a mamádnak!
Úristen, ezt most vegyem egy
fenyegetésnek?
Unottan néztem rá. Most komolyan azt
hiszi, hogy engem meg hat ezzel a kis dumájával? Felsóhajtottam, és
megpróbáltam elővenni a legnyugodtabb énemet. Feltámaszkodtam én is a padra majd
a szemeibe néztem, és egy pillanatra meginogott a bátorságom, de nem adtam fel.
Ő volt a legjobb barátom, aki mindenemet elviselte. Most talán hülyének
nézhetett, egy utolsó senkinek, de ezeket a gondolatokat próbáltam elhessegetni.
Csak arra fókuszáltam, hogy ezt most jól csináljam, és nehogy megbotlódjon a
nyelvem.
- Azt hiszed, hogy most ezzel meghatsz?
Komolyan, Tucker, komolyan? – nevettem fel jóízűen. – Szerinted érdekelni fog,
amit mondasz? Hát nem. Mamát talán érdekelni fogja, talán nem. Ez sem érdekel.
Hiába magyaráz: Nem fog érdekelni. Nélküled is meg tudom csinálni, nem kell a
segítséged, főképp, ha nem is önszántadból segítesz – néztem a szemeibe mélyen,
és közben úgy éreztem magam, mintha hirtelen a kemény jégkockából már csak a
kiolvadt víz marad. Na meg talán kissé elvetettem a sulykot, de igyekeztem nem
erre gondolni. Meg arra, hogy talán megbántottam.
Bólint, és otthagy a helyemnél. Ennyi?
Csak bólint?
Óra után sietek a helyünkre, és megvárom,
míg ideérnek a fiúk. Szokás szerint, Dave megint próbált felszedni egy csajt,
de hát van az úgy, hogy nem sikerül.
Egy fa alatt állunk, aminek a szél
meglobogtatja a leveleit. A szél a hajamba belekap, mire erőszakosan eltűröm a
helyéről, de ezzel csak azt érem el, hogy jobban összekócolódik az egész.
- Nem hiszem el!
- Mi van? - lép mellém Chris.
Vöröses haját mindig oldalra fésülve
hordja, és ma sem tett kivételt.
- Korrepetálni fog Tucker! - rúgom fel a
port.
- Leüssem? - kérdezi Mark nevetve.
Felnevetek, és inkább hagyom az egészet, mert még a végén megint mindenki
megtudja, és rólam fog beszélni az egész iskola. Az pedig most nem kellene.
Nagyon nem kellene.
Suli után a parkolóba sietek. Egyedül
akarok vezetni, kitisztítani a fejemet, és távol tartani magamat ettől a
börtöntől. Nem érdekel, Jeffrey majd hazamegy gyalog vagy busszal.
Becsapom a kocsi ajtaját miután beültem,
és hátradobom a hátsó ülésre a táskámat. Beindítom a kocsit, ami felhörög, egy
pillanatig majd folyamatosan ketyeg tovább. Hirtelen bevágódik mellém egy
ismerős személy.
- Mit akarsz? - pillantok rá.
- Hogy vigyél haza! - csatolja be magát.
- Azt lesheted, most szállj ki, míg szépen
mondom – mutatok kifelé.
- Ennyivel tartozol, a korrepetálást se
csinálom ingyen… Szóval taposs a gázra, és vigyél haza! - mutat, rám majd újra
egyenesen ül.
- Már annyiszor elmondtam, hogy nem kérek
a segítségedből, miért nem tudod megérteni? – kérdezem felé fordulva.
- Mindig is szar voltál matekból – jelenti
ki egy vigyorral az arcán, és közelebb hajol az arcomhoz. – Kell a segítségem.
- Nem, nem kell! – nézek vele
farkasszemet.
- Dehogynem – állja a szemkontaktust. Barna
szemeit nézem, és teljesen ellágyulok. Annyira nem akarok veszekedni vele,
annyira jó lenne tudomást se venni róla, de egyszerűen így nem fog menni.
Tudom, hogy úgy is betartja a korrepetálásaimat, mert nem akar évvégén
büntetést. Azt sem értem, hogy ez lehetséges-e, bár lehet ez a tanár hülyesége.
Tucker mindig is komolyan vette a tanulást, na, nem mintha én nem, de az már
rég a múlté. El akarom felejteni a
múltat. De talán, ha minden úgy lenne, mint régen, akkor jobb lenne. Nem, nem
lenne jobb! Nem tudom túltenni magam azon, hogy magamra hagyott a legjobb
barátom.
Elfordítom a fejem, és csak előre nézek.
Egyszerűen nem bírtam tovább a szemeibe nézni, mert attól féltem túl nagy
hatással lesznek rám.
- Már elmondtam, hogy nem kell a
segítséged, és most kérlek, szállj ki az autómból, és együtt az életemből –
szorítottam rá a kormányra, mire teljesen elfehéredtek az ujjaim.
- Van egy jobb ötletem!
Megint mély levegőt vettem és
jelentőségteljesen rápillantottam.
- Na, mi?
- Hazaviszel, és törleszted a
korrepetálásaidat – kacsintott rám.
- Te tényleg nem értesz? – háborodtam fel.
- Ööö… - gondolkodott el majd újra előjött
a vigyora. – Nem!
Megforgattam a szemeimet. Ez nem lehet
igaz, hogy direkt akar felidegesíteni.
- Szóval, most indulj, mielőtt kiszállok,
és a fél iskola megtudja, hogy a kocsidban ültem, és nem indultunk el, mert
valami mást csináltunk.
- Te most fenyegetsz? – kérdőn nézek rá.
- Én? Úgy ismersz, mint aki fenyegetőzni
szokott? – vádlón a szívéhez emelte a kezét, és tátott szájjal nézett rám.
- Kitudja mi történt veled az egy év
alatt…
- Na, elindulsz, vagy mindennapos
pletykákat szeretnél? – kérdezte az előbbi mondatomat figyelmen kívül hagyva.
Teljesen kikészít, de igazából mindig is
ilyen volt, és bírtam mikor így játszotta az eszét. Ne is jusson többet ez az eszedbe, Lexi.
- Inkább a második – vigyorodtam el, és
kinyitottam átnyúlva rajta az ő oldalán lévő ajtót.
- Oké, de én nem akarok pletykákat,
szóval… - csapta be az ajtót.
- Az már a te bajod – sóhajtottam.
- Meg a tiéd is! De indulj már, vagy azért
nem indulunk, mert tulajdonképpen nem is tudsz vezetni? Mert, ha nem tudsz,
szívesen segítek ebben is, de mindennek ára van.
- Jól van, indulok már, csak fogd be a
szád egy percre! – szóltam rá, és újból sóhajtva elindultam.
- Amúgy… - szólalt meg miután
kikanyarodtam a sulitól.
- Amúgy… Nem érdekel! – vágtam a szavába.
Őszintén bírtam ezt a kis összerezdülést
kettőnk között, de közben éreztem a szívem legmélyén, hogy nem kellene ennyire
közelien társalognom vele. Eddig is megvoltam most miért kell ennyire
ragaszkodnia hozzám? Tudtam, éreztem, hogy ebből a korrepetálásos dologból semmi
jó nem fog kisülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése